Liturgikus sarok
Evangélikus úrfelmutatás?
A Luther korában is használatos ősi liturgiának szerves része volt az úrfelmutatás (elevatio). A pap a szerzési igék elhangzása (consecratio) után a gyülekezetnek felmutatta Krisztus testét és vérét. Ez az ún. kis úrfelmutatás, amiben Luther teológiailag semmi kivetni valót sem látott, de – mint szükségtelen emberi hagyományt – mégis megszüntette. Később látva, hogy követői ebből hitelvi kérdést formálnak – az evangéliumi szabadságra hivatkozva –, újra gyakorolni kezdte. Szolgatársait azonban nem kényszerítette példája követésére, mivel úgy vélte, ez a hit számára közömbös (adiaforon) kérdés. A kis úrfelmutatást tervezett liturgiareformunk sem szándékozik újra bevezetni.
Más a helyzet a nagy úrfelmutatással. Erre azután kerül sor, hogy a szerzési igéket követő imádságban (anamnézis) kértük Istent, emlékezzék meg Krisztus értünk viselt szenvedéséről, haláláról és mindazokról, akiket vérét ontva megváltott. Ennek az imádságnak a lezárásaként a lelkész – arccal az oltár felé – magasra emeli a Krisztus testét és vérét tartalmazó paténát (fémtányérka), valamint a kelyhet, és így dicsőíti Istent: „Őáltala, ővele és őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön-örökké.”
Ez az ősi elem tervezett új liturgiánkban ismét megjelenik. Nem azért, mert a régiek ebben látták a liturgia tetőpontját, azt a papi cselekményt, ami miatt az úrvacsorát eucharisztiának, azaz a dicsőítés áldozatának nevezték. (Luther a görög eucharisztia elnevezést – bár nem részesítette előnyben – nem vetette el. A latin sacrificium ellen viszont határozottan tiltakozott, mivel ezzel a szentségnek és az egész istentiszteletnek engesztelő áldozat jelleget kölcsönöztek.)
Tőlünk távol áll, hogy akár az úrvacsorát, akár magát az istentiszteletet pap által bemutatott áldozatként fogjuk föl. Valljuk azonban, hogy az úrvacsorában Krisztus – a Jelenések könyvének kifejezésével élve – Isten megölt és mégis örökkön-örökké élő Bárányaként, a kereszten föláldozott formájában jelenik meg. Luther tanításának pedig éppen az áll a középpontjában, hogy Isten bűneink miatti haragjával semmi mást nem állíthatunk szembe, csak Krisztus keresztjét, és Isten ítélete elől menedéket és oltalmat sem találhatunk máshol, csak Krisztus keresztje alatt. Ennek az alapvető hitigazságnak a liturgia nyelvén történő megszólaltatására szolgál új liturgiánkban a nagy úrfelmutatás, amikor a lelkész – miköz-ben ezt mondja: „Őáltala, ővele és őbenne a tiéd… minden tisztelet és dicsőség”– az értünk halálra adott testében és értünk kiontott vérében jelen lévő megfeszített Krisztust emeli magasra, és állítja Isten tekintete elé. Ezzel nem áldozatot mutat be, hanem az anamnézis korábban elhangzott szavainak ad nyomatékot: „Emlékezzél meg, Istenünk, szeretett Fiad értünk viselt szenvedéséről és haláláról…” „Emlékezzél meg egyházadról, amelyet Krisztus vérén váltottál meg…”
Véghelyi Antal