Evangélikusok

"Te benned bíztunk eleitől fogva..." (Szenczi Molnár Albert: XLII. zsoltár)

Az elhunytak életét az élők emlékezete őrzi – tanultuk egykor, de Cicero nem tette hozzá: „kik és meddig”. Ez a két szó jutott eszembe december 2-án, amikor a naptárra néztem. Vajon hányan emlékeztek a húsz éve elhunyt „Dittára”, a kitűnő zongoraművészre, Bartók művésztársára és feleségére, aki még a baráti leveleket is gyakran „Bartók Béláné Pásztory Ditta” teljes névvel írta alá. Harminchét esztendeig viselte azt a nehéz sorsot, amit a világhírű zeneszerző özvegyének lenni jelentett. Művész volt maga is, érdemes művész, de munkásságát férje emlékének szentelte. Csodálatos szerénységgel és lelkiismeretességgel teljesítette küldetését, emberi és művészi feladatát, amire a nagy név kötelezte. Évtizedeken át a zene jelentett számára feloldást, a sorsába való beletörődést. Halk és kevés szavú volt. Erős volt a hite, ezért tudta egyedül is tovább vinni, újra elrendezni életét, amikor 1946-ban hazatért – és mert bizonyos volt felőle: férje is hazatért volna. Egyedül érkezett, és a világhírű művész, zeneszerző özvegyét, zongoraművész társát csak ifjabb Bartók Béla, férje első házasságából született fia fogadta egyedül…

„Az anyám tanított zongorázni, az apám az elméletet tanította. 1922-ben kerültem a budapesti Zeneakadémiára, ahol Bartók Béla tanítványa lettem a zongora tanszakon. A második akadémiai osztályba vett fel, de csak az első évet végeztem el, mert közben feleségül mentem hozzá, és tanulmányaimat mellette folytattam… Nagyon szigorú kritikus volt, nem tudott megalkudni, műveit saját elképzelése szerint akarta hallani…” – őszinte szavait magnóm kelti életre.

A kezdeti szép éveket az emigráció nehéz esztendei váltották fel. Bár hangversenyeik, közös fellépéseik, sikereik, a segítő jó barátok szeretete enyhítette a mindennapok fájdalmát, a hazájuk iránti aggodalmat, a hazavágyódást nem csökkentette. Ezért jött haza egyedül is. A távol töltött időről csendesen, szaggatottan beszélt az élmények mindig nyomasztó súlya alatt. Néhány gondosan szerkesztett mondatában egész élete, életük benne volt. Panaszkodni soha nem hallottam. Egy vasárnap délután négyesben beszélgettünk nálam: Comensoli Mária – szintén Bartók-növendék, zongoraművész, főiskolai tanár, Ditta hűséges barátja, önzetlen művésztársa – és Yvonne, a svájci zongoraművésznő, Rácz Aladár neves cimbalomművész özvegye. Művészi kérdésekről, aztán mindennapjainkról beszélgettünk, s kicsit arról is, hogy mikor lesz már jobb ebben az országban. A vélemények egyre hangosabbak lettek: hova is jutunk, kiben is bízhatunk? És akkor csendesen megszólal a vitában ekkor már nem részt vevő Ditta: „Tebenned bíztunk eleitől fogva… Ismeritek?” Megdermedtünk, egy ideig csend borult a szobára… Ilyen volt Bartók Béláné Pásztory Ditta!

1. december 2-án helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben, az evangélikus egyház szertartása szerint. Koren Emil esperes búcsúztatta, emlékező, emlékeztető szép szavait sokan és sokáig idézték. A Művelődési Minisztérium, a család és a barátok nevében Keresztúry Dezső vett búcsút elgondolkoztató, őszinte, mély értelmű szavakkal. Nagyon sokan kísérték utolsó útjára… Azóta több művész, fiatal és idősebb megkapta a Bartók–Pásztorty-díjat. Vajon az évfordulón eszébe jutott-e valakinek közülük, hogy egy szál virágot helyezzen a sírjukra? Vagy túl hosszú idő az eltelt 20 esztendő, és az elhunytak emlékét nem mindig őrzi az élők emlékezete?

Schelken Pálma