Evangélikusok

Gyülekezetiház-építés anno...

A második világháború utáni időszak nem csak a kommunista diktatúra előretörésének ideje volt Magyarországon. Az evangélikus gyülekezetekben egy ébredési mozgalom, s ezzel együtt komoly egyesületi élet, külső és belső építkezés is zajlott. Ahol megadatott a lehetőség, közösségi termeket is létesítettek a templomok mellé. Ezek a munkálatok csekély központi segélyből, inkább önerőből folytak. A következőkben kövessük nyomon a soltvadkerti evangélikusok erőfeszítéseit, ahogy az az idős egyháztagok visszaemlékezéseiből és a jegyzőkönyvekből elénk tárul.

A kezdetek

Az a kevés pénz, ami a háború sújtotta országban az adókból befolyt, sok mindenre kellett. A forintot bevezetésével azonban némileg stabilizálódott a gazdaság, és megszűnt az infláció. Ezután már jobban lehetett tervezni nemcsak országos szinten, hanem az egyik legnagyobb evangélikus gyülekezetben, Soltvadkerten is. Itt talán soha nem volt annyira szegény a gyülekezet, mint az idő tájt. A község férfilakosságának nagy része megjárta a harctereket, sokan elhaltak, elszegényedtek. Az akkor felnövő fiatalság a felnőttek helyére állt a sorba, és kivette a részét a termelőmunkából. Eközben azonban nem távolodtak el a gyülekezet közösségétől. A fiataloknak terveik voltak! Katzenbach József, az akkori ifjúság vezetője így emlékszik vissza arra az időre:

„Ez a gyülekezeti ház úgy születetett meg, hogy az iskolák államosítástól tartva az ifjúság lépni kényszerült. Akkor már sejtettük ugyanis, hogy ha elveszik az iskolát, nem lesz hol összejönnünk. Ez az ifjúság, mely 60-80 tagú volt, hetente járt foglalkozásokra. Azok tartoztak ide, akik már konfirmáltak, de még legények, leányok voltak. A segédlelkész, Láng Sándor vezette az összejöveteleket. Bibliamagyarázat, beszélgetés és játék volt a program. Amikor elhatároztuk az otthon építését, nem reméltük, hogy ekkora ház lesz. A gyülekezet elnöksége azonban úgy döntött, hogy az új épület egyben gyülekezeti ház is legyen. Úgy gondolták, így talán elkerülik az államosítást.”

1. szeptember 27-én kibővített presbiteri gyűlést tartottak. Ezen a presbitereken kívül részt vettek az iskolaszék, az Evangélikus Nőegylet, valamint az Ifjúsági Egyesület képviselői is. Sikter András lelkész hivatalosan bejelentette, hogy megkezdik a gyülekezeti ház építését. A cél az volt, hogy egy fűthető 23 X 10 méteres terem létesüljön, ami helyet adhat a különböző alkalmaknak: az énekkarnak, a nőegyletnek, a színjátszó csoport próbáinak, valamint a missziói foglalkozásoknak. Terveik szerint a nagyterem mindezeken túl a téli istentiszteletek és a műsoros estek helyszínéül is szolgálhatott. A résztvevők örömmel fogadták el a javaslatot, és rögtön felosztották a falu utcáit, ki hová megy adományokat gyűjteni. Gáspár Imre akkori ifjúsági tag így emlékszik vissza a gyűjtésre:

„Az esperes úr kiírta utca szerint az evangélikus családokat, és mi, fiatalok, így mentünk a gyűjtőívekkel. Ha valaki pénzt ajánlott fel, azt nyugtával rögtön átvettük, a bort pedig felírtuk. A borért néhány nap múlva lovas kocsival mentünk: feltettünk egy hordót vödrökkel, és 3-4 fiú felült. Tudtuk, ki mennyit ajánlott fel, de sokszor előfordult, hogy még meg is toldották. Ezt utána elvittük Koltai Béla presbiter, későbbi kántor házába, a mai ABC-áruház helyére. A gyűjtés során 100 hektó bor jött össze. Ezt Font Miklós borkereskedő vásárolta meg. Akkoriban 10-16 fillér liter volt a bor literenkénti ára. Font Miklós ezt a mennyiséget literenként 20 fillérért vette át, így segítette az építkezést.” Alig egy hónap múlva, 1947. október 7-én újabb presbiteri gyűlést tartottak, melynek jegyzőkönyve már arról számol be, hogy az addigi eredmény 92 hl bor és 5 490 Ft. Ez már jó alap volt a kezdéshez, azaz a tervek elkészíttetéséhez. A gyülekezetben építési bizottság alakult.

A tervektől a megvalósulásig

Mialatt Pesten a párt, Vadkerten a gyülekezeti ház épült. Elkészültek a tervek, és ahogy megszűntek a hajnali fagyok, kiásták az alapokat. 1948 nyarára az ifjúság nekilátott a vályogtéglák gyártásának is. Erre így emlékezik vissza Mohácsi János, akkori fiatal gyülekezeti tag:

„A vályogverés nálunk kezdődött a tanyán. Két-három napig csináltuk, csak az volt a baj, hogy sokat le kellett a tetejéről dobni, hogy jó alapanyaghoz jussunk. Többen eltalálták, hogy menjünk a Székeshez, amely ma a kiskőrös-keceli körforgalomtól balra található. Az ifjúság teljes létszámmal ott volt, Sikter András esperes urunk jelenlétében. Ő is tolta a talicskát. Jöttek idősebb legények is, akik irányítottak. Amikor a vályogtéglák egy része kész volt, összeszedtünk néhány lovas kocsit – mivel autó oda be se tudott volna menni –, és behordtuk a vályogot ide, a templomudvarba.”

A vályogverésnél nem mindegy, hogy milyen az alapanyag. Az agyagos földet, mely leginkább a szikes-nádasos részeken jellemző, megfelelő módon össze kell gyúrni a szalmával. A víztartalmat is be kell állítani, mert amikor beleteszik a formába az anyagot, annak ki kell töltenie a sarkokat. Ezt a fából készült keretet előtte vízbe mártják, így azonnal le lehet venni a vályogtégláról, ami nem esik szét, és egészben maradva szárad néhány napig. Utána élére állítva szárítják tovább, majd pedig gúlába rakják. Az időjárástól függően szárad meg teljesen. Ezután az építkezés helyére szállítják, és azonnal felhasználható.

Az idősebb vagy éppen ügyesebb legényeket már komolyabb munkákra is befogták a mesterek. Bakai Imre akkor 15 éves volt. Így mesélt az építkezésről:

„A gyülekezeti ház építése úgy kezdődött, hogy lebontottunk egy iskolatermet, amely a Kossuth Lajos utcára nyílt. Ezt kicsit odébb fel is építettük újra, ez a jelenlegi evangélikus óvoda második terme. A kőművesmester Trapp Józsi bácsi volt, az ő irányításával dolgoztunk. Én akkor, 1948-ban 15 éves voltam. A legnagyobb segítséget a tető elkészítésénél adtam, Lehoczki János ácsnál dolgoztam. Őt úgy is hívták, hogy a »süket ács«, mert jó mester volt, csak nagyot hallott. Mellette egy hónapot töltöttem. A gerendákat úgy faragtuk még ki fejszével, nem fűrészeltük. Gömbgerendák voltak a fiókgerendák, melyeket fejszével és bárddal széleztünk le, hiszen motoros fűrész akkoriban még nem volt. Nincs is a gyülekezeti ház felett mestergerenda, hanem a szarufák tartják a fiókgerendákat. Mi, gyerekek fent voltunk a legmagasabb helyen, a lécezést mi végeztük a szarufák tetején.”

A birtokbavétel

1. nyarára tető alá került az épület. Az ünnepélyes átadáskor színdarabot, verseket és énekkari számokat adtak elő a gyülekezet csoportjai. A munkálatok azonban még korántsem értek véget. Ahogy Gáspár Imre volt ifjúsági tag mesélte, az első időben nem volt se padló, se szék, se asztal, csak a száraz homok. Úgy kellett kiborítani a cipőből, mikor kimentek a kisteremből az utcára. Az ifjúsági összejöveteleket a segédlelkész vezette, a bibliaolvasást, éneklést, imádságot játék követte. És hogy milyen volt a hangulat? Erről így mesél:

„Nem voltunk mi annyira jó gyerekek. Emlékszem, egyszer a segédlelkész úgy imádkozott: Bocsásd meg nekünk a pajkosságunkat, amit itt most csináltunk, mert ezzel is Téged dicsőítünk…”

1948-tól nehéz évek jöttek a vallásos emberekre és az egyházakra a Magyar Népköztársaságban. A hitéletet a templom falai közé szorították, megszüntették az egyházi iskolákat, a különböző egyesületeket, és igyekeztek mással helyettesíteni a Biblia tanítását. Noha megmaradt a gyülekezeti ház, és nem lett belőle tűzoltószertár – mint ahogy egyesek szerették volna –, az építés befejezése néhány évig mégis váratott magára. Csak az ötvenes években lehetett szó a padló elkészítéséről, a megfelelő fűtésről és a világításról. 1955-ben 24 000 Ft gyűlt össze, melyből el tudták készíttetni az asztalos ktsz-szel a padlót, négyzetméterenként 170 Ft-ért. Elvégezhették a teljes festést is, és lassanként berendezésre is futotta az eddigi egyszerű padok helyett.

*

Most 2003-at írunk. A régi idők elmúltak: ma már központi fűtés és a legmodernebb burkolóanyagok épültek be a házba. Mégis jó visszaemlékezni a régi időkre, ahogy Mohácsi János is tette a minap:

„Hogy mi volt az oka ennek a nagyszerű összefogásnak? Ebben éltünk! Ilyen volt a szülők és a családok hozzáállása. Minden reggel mentünk a templomba, amikor magyar nyelvű könyörgés volt – hétfőn, szerdán és pénteken. Láng Péter bácsi meghúzta a gyerekek pajeszát, ha nem mentek templomba reggel. De minden estére is jutott valami program az egyháznál: ifjúsági óra, énekkar, bibliaóra. Az államosítást követően a gyerekeket az iskolában másra tanították. És: ide jutottunk, ahol ma vagyunk…”

ifj. Káposzta Lajos

Regionális hozzárendelés: Soltvadkerti Evangélikus Egyházközség