A hét témája

Nem mi írtuk...

Lukács evangélista szerint Jézus, miután halottaiból feltámadt, nem akarta, hogy felismerjék. Nem akarta, mert nem test, hanem lélek által akart az ember fiának megmutatkozni. Ha tanításai, amelyeket az apostolok terjesztettek e világon, a lelkünkbe jutnak, meg fogjuk Őt látni.

Csak ehhez az kell, hogy megismerjük ezeket a tanításokat, amelyekhez sok út vezet, mégis milyen nehéz ezen az úton egyenesen haladni! Hisz annyi veszéllyel, akadállyal, csábítással van körülvéve, hogy könnyű letérni róla. Pedig elég lenne elolvasni Pál apostol korinthusbeliekhez írt 1. levelének 13. részét a szeretetről. Nem szeretek a bibliai idézetek számaival dobálózni, ahogyan az manapság divatba jött. Néha olyan, mintha ezzel bizonygatná valaki, hogy mondanivalóját a Bibliából idézi, mintegy bizonyítékul szavait alátámasztandó. Van, aki a hiúság bűnébe esve ismereteit akarja fitogtatni, hogy lám, betéve ismeri a Bibliát. Vajon a szellemét is? A Szentírásból nem a számokat kell tudni, a szellemét kell megértenünk, vagy magunktól, vagy lelkipásztoraink segítségével. Ha szétnézel a templomokban, szinte csak időseket látsz. A középkorúak a pénzkeresésbe fáradnak bele, nemcsak a templomra, de a családra, a gyermekeikre sem igen marad idejük a hajszától. A gyermekeket már nem a család neveli.

1989–90-ben azt hittük, hogy felszabadult lélekkel, szabad gondolatokkal, újból önállóan gondolkodó aggyal kezdünk neki egy új életnek, egy új világ építésének. Szabadok lettünk, de úgy jártunk a szabadságunkkal, mintha egy 12 éves gyermeket dobnánk egyedül az élet forgatagába.

A szellemet kisajátító zsarnok kezéből, egy másikba, a pénz zsarnokságába jutottunk. Szomorú, de be kell vallanunk, hogy az élet sokak számára nem vált jobbá. Nem kevés azoknak száma, akik azt mondják: azelőtt jobb volt. Hogy ez a „jobb” milyen volt, sokszor elmondtam. Most van minden, csak pénze nincs rá mindenkinek. De a gondolat szabad lett, és ez teszi az embert emberré, nem a jászol mellett moslékra vágyó és utána telt bendővel a mocsokban hempergő állat. Ő nem tudja, hogy eljön az óra, amikor levágják. Ha nem gondolkodunk, ha nem ember módjára, kulturáltan, istenhívőként (vagy legalább becsületesen) élünk önmagunk, megöljük lelkünket. Áldozatul esünk a kísértéseknek, hogy alantas, közönséges dolgok kössék le életünk szabad perceit, figyelmünket és gondolatainkat eltereljék a jóról és nemesről, dicsőítő talapzatra emelve a közönségest, az erkölcstelenséget, az erőszakot és a mindenáron való érvényesülés ideológiáját.

Azok hozták el nekünk e lélekölő szubkultúrát, akiknek vezetőink jó haszon reményében eladták az állami javakat. (...) Ha pedig a tulajdonos talál olcsóbb munkaerőt Kínában, Nepálban, akárhol, odamegy, bezárja a gyárat, és szélnek ereszti alkalmazottjait. Sokszor csak azért veszi meg az üzemeket, hogy bezárhassa azokat.

Aztán, hogy ne gondolkozz, gondoskodik a szabadidődről is. Kitalál egy „valóságshow-t” – mert magyar szót nem alkottak a látványosságra – ahol kukkolhatod a szereplők „intim” életét. Nem tudom, ez attól intim, hogy a kamerák előtt szeretkeznek, de vajon milyen belső magánéletet él az, aki tudja, hogy még azt is látja a néző, hogy mit csinál a WC-n? (...)

A győztes hőst aztán – mert a „valóság” pénzre megy –, dicsőítik és szemérmetlenül olyanokkal emelik egy színvonalra, akik világ- és olimpiai bajnokságokat nyertek hazájuknak. És a szegény, információra (nem kultúrára!) éhes tömeg tapsol, mint hajdan a „vezéreknek”. Mert hogy mi a célja ennek a „show”-nak, azt az angol neve is mutatja. Évtizedekkel ezelőtt Orwell 1984 című könyvében jelent meg először a Nagy Testvér alakja, aki a totalitarista állam mindent látó, mindent ellenőrző, irányító és büntető vezetője volt. Mint Ceausescu. Nekem elég volt belőle, azt hiszem, annak is, aki Orwell könyvét olvasta. Nem elég, hogy a könyvek már olyan drágák, hogy megszállottnak kell lennie annak, aki veszi, a tv is olyan dolgokkal tömi a nézőt, ami a szubkultúra körébe tartozik. A filmek nagy része erőszak, harc, öldöklés.

De ha már harcról van szó: gyermekeink kedvenc hőse nem a nagy erejű, minden ellenfelét legyőző Toldi Miklós, hanem Batman, Conan a barbár, Rambo, vagy Isten tudja még kicsoda. Ha volna a magyar filmesek közt még olyan, aki Toldiból készítene filmsorozatot, mint például a Tenkes kapitánya, nem védené-e meg tőle gyerekeinket rögtön egy jog- és erkölcsvédő galeri? Csak azért, mert magyar. Egyesek szerint ez magyarkodás! Az így felnőtt gyermek, ha a szülővé válik, nem fordít a nevelésre elég gondot, mivel nincs rá ideje, Jézust csak a „Jézus Krisztus szupersztár” című filmből fogja ismerni. És akkor hol marad a szeretet? A nindzsák rugdalózásaiban, Van Damme ökölcsapásaiban vagy Rambo fegyvereiben? Milyen jövő vár ránk, hová vezet ez az új év?

Nem idézem Pál apostolt. Keresse meg ki-ki a fent említett részt a Bibliából, és gondolkodjon rajta, hogyan élt, és hová tart ebben az új évben is.

Dr. Sasi Nagy Béla (Bányavidéki Új Szó – Máramaros megyei hetilap)