A hét témája

Nem lehet igaz. A Magyar Nemzet 2003. január 11-i számának 15. oldalán olvastam a fenti címet a dilemma szó nélkül, melyet már én tettem hozzá ehhez a cikkhez. A rövidke, nyúlfarknyi tudósításból megtudjuk, hogy „hosszas vajúdás után, mindössze százhatvan (!) példányban jelent meg a … vaskos antológia, amely… magyarság- és istenes verseket tartalmaz irodalmunk kezdeteitől napjainkig”. Továbbá az is kiderül az ismertetőből, hogy a kiadvány oktatási céloknak is megfelelhetne. Időben (régmúlt és jelen), térben (Trianon valóságán innen és túl) ugyanis sokrétű, gazdag válogatást kínál a szerkesztő.

A hírt tudtul adó szerző kritikai kifogásai is hagynak maguk után némi kívánnivalót, ám ami legjobban megdöbbentett, az a példányszám. Nem akartam hinni a szememnek. Először arra gyanakodtam, hogy százhatvanezerről van szó, ám gyorsan beláttam, hogy az túl sok lenne. (Persze egyáltalán nem biztos, hogy így volna, ha csak arra gondolunk, hogy kishazánkban nem hivatalos számítások szerint vasárnaponként minimum 1 millió ember megy el templomba, ki-ki a saját felekezetébe.) Ám rendben, sok a százhatvanezer, de a százhatvan mégiscsak megdöbbentő szám! „Magyarság- és istenes versek gyűjteménye az Ómagyar Mária-siralomtól Trianonig és napjainkig” – az nem lehet, hogy egy ilyen értékes kötet csak 160 példányban jelenjen meg! Vajon a szerkesztőben milyen érzést kelthetett ez a szám? Nem sértő-e egész hazai költészetünk, kultúránk, szellemi életünk számára ez az adat? Vagy lehet ennek valamilyen más nyomos oka is? Például, hogy etikailag nem szabad többet kiadni egy ilyen műből, mert… – és fogalmam sincs a mondat folytatásáról. Csak és egyedül az anyagiak hiányát nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hiszen lehetetlen, hogy ebben a hazában egy ekkora szellemi kincsestárra ne lehessen anyagi forrást találni, akár elővétellel megvásárlók listájával is. Az nem lehet, hogy akkora közömbösség, hitetlenség, vallástalanság, magyarellenesség lenne ebben a hazában, hogy egy ilyen kötet csupán 160 példányban jelenjen meg! De csodálom a szerkesztőt, és erőt merítetek a puszta tényből, hogy „hoszszas vajúdás után” 160 darab jelent meg. Gyakorta éljük át mi is a lelkiség és a szellemiség világában mozgókkal együtt, hogy hatalmas szellemi erőfeszítés után csekélyke eredményről adhatunk számot, és ez bizony sokszor elcsüggeszt bennünket. De ha arról olvasok, hogy „hosszas vajúdás után” mégis napvilágot lát egy ilyen kiadvány, akkor visszanyerem a hitem az alkotás örömében. Mindegy, hányan akarják, nekem végeznem kell, amit az Úristen rám bízott.

A könyv végén még egy felhívás is olvasható – a cikkecske szerint –: „További támogatókat és társkiadókat keresünk, hogy előkészíthessük a kötet javított, bővített új kiadását” – írja nyilvánvalóan a könyv szerkesztője, Medvigy Endre.

Tiszteletre méltó szellemi erőfeszítés, hogy talán még a 160 példány sem fogyott el, de máris tervbe vették „a javított, bővített új kiadást”. Ha arra gondolok, hogy mennyi mulandó értéktelenség jelenik meg a tízezres példányszámú kiadványok többségében, amelyek látványosan fertőzik szellemi környezetünket, akkor a döbbenettől megnémulva csodálom a tényt: 160 darab. Összesen. Magyarság- és istenes versek – ég az arcom a bánattól és a szégyentől. A kötetet nem ismerem, nem ismerhetem, hiszen aligha lesz módom hozzájutni. De a mű értékére és léleképítő tartalmára garancia a magyar múlt alkotóinak mértékadó csapata. Bizonyára a jelen szerzői is figyelmet érdemelnek, hiszen a szerkesztő „nagy lélekkel” válogatott. A 160 annyi, mint százhatvan!

Ribár János