Evangélikusok
Interjú dr. Christian Krause német püspökkel, a Lutheránus Világszövetség elnökével
*– Püspök úr, Önt 1997 júliusában – Hongkongban –, a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) 9. Nagygyűlésén választották meg az LVSZ elnökévé. Milyen reményekkel, kívánságokkal és víziókkal köti össze hivatalba lépésének hat esztendővel ezelőtti kezdetét?*
– Elnökké választásomkor a Lutheránus Világszövetség fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte. Kapcsolatom azonban az LVSZ-szel jóval e jubileum előtti időre nyúlik vissza, egészen pontosan 1966-ra, amikor a genfi teológiai osztály kutatóasszisztensévé neveztek ki. Alaposan megismerhettem a Lutheránus Világszövetség sokoldalú tevékenységét: egyfelől a teológiai munka terén, másrészt az afrikai, tanzániai menekültügyi szolgálat kapcsán, végül pedig a Német Bizottságban betöltött tisztségem miatt. Ennyiben – ami a kívánságaimat és elképzeléseimet illeti – ezen területek továbbfejlesztésére összpontosítottam. Természetesen különösképpen fontosnak tartottam a római katolikus egyházzal folytatott párbeszédet, remélve, hogy az ökumené területén általában is előrelépések történnek majd.
Mindig is az volt a célom, hogy a Lutheránus Világszövetséget ne olyan szervezetként definiálják, amely elhatárolja magát más felekezetektől vagy az ökumenétől, hanem nyitottsága, valamint hitvallásának ökumenikus dimenziója legyen az, ami mindenki számára érzékelhető.
Ehhez járult hozzá még természetesen az akkori különleges világpolitikai helyzet is. A 9. Nagygyűlés 1997-ben zajlott, röviddel az 1989/90-es, „forradalmian új” változások után, melyeknek egyfajta „határnélküliség” és nyitottság lett a következménye. Mindezek az események új – például a globalizációból adódó – kihívásokat jelentettek: az egyik oldalon veszélyek sokasága, a másikon pedig az elektronikus kommunikáció és a határokon átívelő kereskedelmi kapcsolatok új lehetőségei álltak.
Hongkongban szem előtt tartottam azt, hogy a Lutheránus Világszövetség az egész világot behálózza, hangsúlyozva a közvetlen diakóniai szolgálat, a missziói parancs valamint az evangéliumhirdetés, a teológiai alapvetés és mindenek előtt az ökumenikus nyitottság fontosságát.
*– Az LVSZ elnökeként első ízben 1997. július 14-én nyilatkozott a sajtó képviselőinek. Ekkor arról beszélt, hogy az olyan vallási szervezetek szerepe, mint amilyen Lutheránus Világszövetség is, az ökumenikus mozgalom szempontjából fontosabb, mint valaha. Óvott attól a fajta visszalépéstől, amely szerint a párbeszéd – példának okáért a római katolikus egyházzal a megigazulás kérdésében – csak közös hitet valló felekezetek közt lehetséges. Miként vélekedik ma erről?*
– Magától értődő az a megállapítás, hogy hitvallási kérdéseket azonos alapon álló egyházak vitassanak meg egymással. Ilyen értelemben – éppen a teológia és egyháztörténet feldolgozása szempontjából – rendkívüli szerepe van a történelmi egyházak és felekezetek közti párbeszédnek. Különösen fontos számomra, hogy a vallási világszervezetek az elmúlt években jobban előtérbe kerültek és maguk is intenzívebben közelítenek egymáshoz. A római katolikus világegyház, a reformáció egyházai, tehát a Református- és a Lutheránus Világszövetség, az anglikán egyház, az ortodox egyházak – a felekezetek közti dialógus, a közös útkeresés, az ökumenikus közösség egésze és ez által az Egyházak Világtanácsának fontos és elmaradhatatlan oszlopai is.
*– Augsburgban Ön is ott volt a megigazulásról szóló evangélikus–katolikus közös nyilatkozat aláírói között. Ennek a megállapodásnak a létrejöttéhez több mint harminc esztendőre volt szükség. Ön szerint ez az ünnepélyes alkalom volt hivatali idejének „fénypontja”?*
– 1999. október 31-ét rendkívül fontos dátumnak tartom. A párbeszéd harminc éves időtartama nemcsak a dialógus fontosságára utal, hanem arra is, milyen régóta esedékesek voltak már ezek a tárgyalások a tekintetben, hogy egy csaknem ötszáz esztendős szakadást – legalább részben – áthidaljanak. Augsburg volt az a hely, ahol 1530-ban – az Ágostai Hitvallás elutasításával – az utolsó közeledési kísérlet is kudarcba fulladt. Ezt egy olyan összeütközés követte, amely végtelenül sok szenvedést hozott magával: ellenségeskedések, ellenreformáció, a harminc éves háború – és még hosszan lehetne sorolni. Többféle értelemben vett hatalmi visszaélés történt, a reformációt, illetőleg általában a reformáció egyházai és a római-katolikus egyház közti konfliktust a politika szolgálatába állították.
A mostani párbeszéd során a két oldal megegyezésre jutott az alapigazságok tekintetében. Egyikünk sem állítja magáról, hogy ő lenne az igazság kizárólagos birtokosa, hanem közösen nevezzük meg azt, ami az evangélium lényege, vagyis az egyedül kegyelemből, hit által való megigazulást, és ezzel Isten gyógyításának központi jelentőségét.
A megigazulásról szóló közös nyilatkozat aláírása mindazonáltal nem egy pont, hanem egy kettőspont. Most már létezik egy közös alap, amiből kiindulva továbbléphetünk, és tovább is kell lépnünk. A „megbocsátott eltérés” fogalma a hosszú ideig tartó ellenségeskedés utáni új viszonyt hangsúlyozza.
A közös nyilatkozat – az LVSZ-t tekintve – azt is megmutatta, hogy a szövetségen belüli közösség elég erős és eltérő vélemények esetében is egyhangú álláspontra tudnak jutni.
*– Milyen változásokat hozott a közös nyilatkozat aláírása óta eltelt időszak az evangélikus és katolikus hívek számára? Röviddel ezelőtt, II. János Pál pápánál tett látogatásakor emlékeztette a katolikus egyházfőt arra, hogy intenzívebbé kellene tenni a fáradozásokat az úrvacsorával kapcsolatban. Úgy vélte, hogy gyorsabban tapasztalhatunk majd látható eredményeket ebben a kérdésben?*
– A közös úrvacsora kapcsán tett észrevételemet, hogy legalább „vendégként”, kölcsönösen invitáljuk egymást a Krisztus teste és vére által megtapasztalható közösségbe, továbbra is fenntartom. Ez a keresztény hit adta közösség olyan központi jelentőséggel bíró tanúbizonysága, amely mindenképpen okot ad arra, hogy újra meg újra megnevezzük. De: teljes mértékben helytelen dolognak tartom, ha kizárólag csak arra koncentrálunk, amit még nem tettünk meg. Azt is be kell ismerni, mennyi mindent elértünk már. Döntő fontosságú, hogy találkozásainkat a kölcsönös tisztelet és bizalom jellemzi, és ennek szellemében tudunk tárgyalni egymással. De ahogy az már az embereknél és emberi törekvéseknél lenni szokott, újra és újra adódhat visszaesés.
II. János pápánál tett áprilisi, római látogatásomkor, valamint Walter Kasper bíborossal folytatott beszélgetéseim során nemcsak az úrvacsora kérdésére utaltam nyomatékosan, hanem megköszöntem azt is, hogy közösen léptünk fel az iraki vagy a közel-keleti béke érdekében.
A világ számos országában az evangélikus egyház – a római katolikussal összehasonlítva – kicsi. Korábban gyakran elzárkózott egymástól a két felekezet. A megigazulásról szóló közös katolikus–evangélikus nyilatkozat aláírása után tett utazásaim során megtapasztaltam, hogyan fordulnak az emberek – szégyenérzet nélkül – egymás felé. Vagyis a közös nyilatkozat nemcsak egy az egyházi kommünikék sorában, hanem a mindennapi életben is nagy hatást fejt ki. Vannak közös istentiszteleti alkalmak, és az egyházak fáradoznak azon, hogy közösen foglaljanak állást bizonyos társadalmi kérdésekben ott, ahol emberi életekről van szó. Ezt a fajta hatást nagyon fontosnak tartom.
*– Hivatalba lépése idején, az LVSZ-nek 70 országban 122 tagegyháza volt. Ma 76 országban 136 tagegyházat számlál. Ön szerint mitől „vonzó” a Lutheránus Világszövetség?*
– Még kifejezőbb utalni a szervezetet létrehozó egyházak számára. Az LVSZ-t 1947-ben 23 ország 47 egyháza alapította. Ez tehát azt jelenti, hogy a Lutheránus Világszövetség mind a tagegyházak, mind pedig a tagországok számát tekintve majdnem megháromszorozódott. Az alapító egyházak azonban – kevés kivételtől eltekintve – európaiak vagy észak-amerikaiak voltak, vagyis csaknem kizárólag „exkluzív módon” észak-atlantiak.
*– A 7. Nagygyűlés (1984. Budapest) óta az LVSZ magát már nem egyszerűen csak egy vallási szövetségként, hanem egyházak közösségeként értelmezi. Így írja le ezt az új LVSZ-alkotmány is, amit 1990-ben, a brazíliai Curitibában fogalmaztak meg. Jogosnak érzi-e ezt a meghatározást, és – véleménye szerint – melyek ennek az önértelmezésnek a következményei?*
– Ez egy izgalmas kérdés. Hogy egy magasabb szintű közösséget, illetve öszszetartozást sikerült elérnünk, ez a későbbiekben épp a megigazulásról szóló közös nyilatkozat aláírásában vált láthatóvá. A Lutheránus Világszövetség ahhoz tartotta magát, hogy minden tagegyházát megkérdezi. Ha zsinati szinten foglaltak állást, bevonták a maguk zsinatait. De ez nem vezetett a tagegyházak abszolút egyhangú szavazatához. Az volt a kérdés: akkor hát ki dönt? A közös nyilatkozat kapcsán beérkezett szavazatok döntő többsége – alapos teológiai értékeléssel – az LVSZ Tanácsához került aláírásra. A Tanács ezután egyhangú, pozitív döntést hozott, és elhatározását egyetlen tagegyház sem bírálta. A közösség megléte beigazolódott. Felmerül a kérdés, hogy az egyes tagegyházak mekkora tekintéllyel bírnak a közösségen belül. Ez minden bizonnyal egy olyan pont volt, ahol világossá vált, hogy az erőteljesebb összetartozás nemcsak kívánatos, hanem lehetséges is.
Azzal a vitával kapcsolatban, hogy a Lutheránus Világszövetség önmagát kommunióként, közösségként értelmezze, meg vagyok győződve, hogy itt még egy nagyon alapos definíció szükségeltetik. A Lutheránus Világszövetségben meglévő összetartozás-érzés, valamint elkötelező jelleg elsődleges kifejezési formáját semmi esetre sem lelheti meg Genf erőteljesebb centralizációjában. Nincs szükségünk rá, de nem is akarunk egy „evangélikus Rómát”.
Számomra sokkalta fontosabb a kérdés: figyelembe véve napjaink kihívásait, abban a helyzetben vagyunk-e, hogy állást foglaljunk – együtt és egymásban bízva? Vajon az egyházak és az emberek ma, a harmadik világban, ahol a legnagyobb szegénység uralkodik – a közösség felhívásaira – akarnak-e a javakon osztozni, le tudnak-e mondani azokról, illetve meg szabad-e ezt tenniük? Vagy mindezek csak üres szavak? Fontos, hogy teológiailag érthetően válaszoljuk meg azt a kérdést, hogy a kommunió, a közösség milyen alapokon nyugszik, és ezen mindenki egyformán osztozik-e. Egy efajta kommunió, közösség számára – véleményem szerint – döntő próbát jelentenek az észak és dél közti, a gazdasági hanyatlásból adódó növekvő különbségek a globalizáció nyertesei és vesztesei között éppen úgy, mint az ökumené elerőtlenedése a történelmi egyházak és a karizmatikus közösségek viszonyában.
*– Mialatt a Dél evangélikus egyházai jelentős mértékben növekednek, Észak-Amerika és Európa majd minden nagyobb evangélikus egyházában továbbra is csökken a tagok száma. Mire vezeti vissza a különböző fejlődést, és mit tanulhatnak egymástól az egyházak?*
– Egzisztenciális kérdéseink az „északi egyházakban” vagy nagyon az egyénre, vagy pedig erőteljesen a nyilvánosságra koncentrálnak. A déli féltekén ez másképpen van. A hit kérdését mindig a közösségre, valamint annak életére és életben maradási esélyeire vonatkoztatják. Ehhez társul az egyház missziói tevékenységével szembeni nagyon természetes hozzáállás és bánásmód. A hit saját pozícióját bemutatni és megélni – mindez Délen magától értetődik. Nagyon sok, az LVSZ-hez utóbbi időben csatlakozott afrikai egyház – példának okáért a tanzániai vagy a namíbiai – az LVSZ missziójának gyümölcsei. És ennek a társadalmakban is megvan a maga szerepe: nyilvánosságra hozni a Krisztusról szóló bizonyságtételt, és ezáltal világosan megnevezni a saját pozíciót is, élénk, mozgalmas istentiszteletek formájában kifejezésre juttatni, és magától értetődően a saját keresztény mivoltról is vallani. Ez azonban északon gyakran már „kiveszett”.
Azok az evangélikus, illetve más történelmi egyházak növekszenek jelen pillanatban a leggyorsabban, amelyeknek sikerül a karizmatikus mozgalmat integrálni, magukba olvasztani. Például míg ugyanabban a harminc esztendős intervallumban a Braunschweigi Evangélikus Egyház tagjainak száma 670 ezerről körülbelül 420 ezerre, negyven százalékkal csökkent, addig Etiópiában – ahol a kezdeti adat szintén 670 ezer volt – több mint négymillió lett, vagyis meghatszorozódott.
Természetes, hogy felmerül a kérdés: ki változtat meg kit, és mit jelent mindez a felekezet egésze számára a világon? A karizmatikus mozgalom előretörése a déli féltekén – megítélésem szerint – csak a szegénység és szenvedés összefüggésében vizsgálható. Az evangélium a szegények evangéliuma és a kereszt az egyház jelképe. Éppen a szenvedésben mutatkozik meg a remény perspektívája arra nézve, hogy a szenvedést és a szegénységet le tudjuk győzni. Ebből kiindulva ma az előtt a központi jelentőségű feladat előtt állunk, hogy ráleljünk a felekezetek közti dialógusra, más vallásokkal együtt, közösen kutassuk a béke nyomait és a teremtés méltóságát, valamint együttesen lépjünk fel a szegénység, jogtalanság és erőszak legyőzése érdekében. A jogosság, a béke, és a teremtés méltóságának híres hármasságáról van szó. Ez esetben elengedhetetlen, hogy az ember tisztelettel és kíváncsisággal, valamint azzal a kívánsággal közeledjen a másik felé, hogy meg akarja ismerni őt. De éppen ilyen fontos az is, hogy a saját helyzetet tisztázzuk: Miért vagyunk itt valójában? Ez olyasvalami, amit megtanulhatunk a déli egyházaktól: a saját szív és a benne gyökeret eresztett hitbeli meggyőződés természetes magától értetődőségével állást foglalni – a nyilvánosság előtt is.
*– Az elmúlt hat évben számos LVSZ-tagegyházba személyesen is ellátogatott. Járt minden kontinensen, csaknem az összes közép- és kelet-európai egyház vendégül látta és az LVSZ elnökeinek sorában elsőként kereste fel Pápua-Új Guinea evangélikus egyházát. Milyen benyomást tettek Önre ezek az utak?*
– Újra meg újra átéltem és megtapasztaltam az összetartozás érzését, igen, a valódi, családias közösséget, valamint a hihetetlen vendégszeretetet. Az a tény, hogy mindenhol a világon otthon éreztem magam ott, ahol evangélikus egyház létezik, ez egy csodálatos tapasztalat volt, és ezért teljes szívből hálás vagyok.
A második pont, amit utazásaim során mindig világossá tudtam tenni: egy nagyobb egész részei vagytok. Ez konkrétan Közép- és Kelet-Európában egy egészen fontos szerepet játszott, ott, ahol a korábbi keleti blokk országaiban a kisebb evangélikus egyházaknak a posztkommunista időszakban kellett meglelni a helyüket a társadalomban. Ez vonatkozik az egyházi élet csaknem minden területére. Ide tartozik a szeretetszolgálat felépítése, amely a kommunista országok többségében meg volt tiltva, a börtön- és tábori lelkészség, az iskolai hitoktatás kérdése, egyházi ünnepek és a többi. Ezzel egyidejűleg került elő az egyházak jelentősége egy új folyamat, az egységesülő Európa szempontjából.
Mert egyes országokban lehetővé vált, hogy a Lutheránus Világszövetség elnökének látogatása apropójából egy magasabb politikai szinten is tárgyalások folyjanak, és a mindenkori kormányok és politikai vezetők éppen ezáltal erőteljesebben érzékelhették, hogy az egyházak országaikban fontos közvetítő szerepet töltenek be. . Egy példa erre Indonézia, egy olyan ország, amelyben a világon a legtöbb muszlim él, és áthidalhatatlan a feszültség köztük és a keresztények között. Itt beszélgethettem Megawati államelnöknővel, de az iszlám egyesületek vezetőivel is. Olyan ajtók nyílhattak meg, melyek a helyi, kisebb egyházak előtt zárva maradnak. Ezek olyan tapasztalatok, melyeknek köszönhetően átérezhettem, milyen fontos ezeknek az egyházaknak a számára az a tény, hogy egy világszervezethez tartoznak, és ezt nyilvánvalóvá is tehetik.
Látogatásaimat mindig pásztori látogatásokként is fölfogtam. Világos, hogy nem tudtam minden meghívást elfogadni. De elsősorban azoknak a kéréseknek tettem eleget, ahol az egyházak nehéz helyzetben voltak, vagy ahol közvetlen kihívásokkal kellett szembenézniük, gondolok itt például azokra az evangélikus egyházakra, melyeknél szakadás fenyegetett vagy fenyeget. Ez esetben fontos, hogy mi – egy egész világon jelenlévő szervezet nevében – legalább azt a lehetőséget felkínáljuk, hogy szembenálló felek egy asztalhoz tudjanak ülni és tárgyalni.
*– 1997-ben a 9. Nagygyűlés témája a következő volt: „Krisztusban – tanúságtételre hívva”. Ez volt a 20. század utolsó ülése, valamint az első az ázsiai kontinensen. Milyen impulzusokat remél a 10. Nagygyűléstől, amely július 21–31. között a kanadai Winnipegben, „Gyógyulást a világnak!” mottóval zajlik?*
– A 10. Nagygyűlés témája rendkívüli és meglepő aktualitással bír. Az 1989/90-es „forradalmak” után reméltük, most közelebb vagyunk egymáshoz. A kelet-nyugati konfliktus befejeződött, határok szűntek meg, és egyes akadályok kisebbek lettek. Azután felszínre került az, amit valószínűleg kevéssé vettünk észre, ami a Kelet-Nyugat konfliktus felszíne alatt rejtőzött: a hatalmas szakadék gazdag és szegény között, az emberi jogok semmibe vétele, a vallások közti ellentét és az erőszak. Ez azt jelenti, hogy a „Gyógyulást a világnak!” témacím mögött fontos, hogy meglássuk, hol vannak a lényeges, súlyos törések, sebek és szakadások, melyekkel foglalkoznunk kell.
A második, egészen döntő pont, hogy világossá tegyük, honnan jön a segítség. Itt a megigazulásról szóló tanítás – a maga szociáletikai következményeivel – még egyszer fontos szerepet fog betölteni: Kegyelem nélkül nincs jogosság. Azaz a világ gyógyulását valóban Istentől kell kérni, remélni és várni, és így együtt „felkerekedni” Krisztus követésére.
*– Hogyan tekint a jövőre? 2017-ben az evangélikusok közössége a reformáció kezdetének 500. évfordulóját ünnepli, 2022-ben pedig az LVSZ fennállásának 75 éves jubileuma lesz. Vajon hol áll akkor majd a Lutheránus Világszövetség, miként változhatna meg és fejlődhetne tovább?*
– Úgy sejtem, hogy a délről induló mozgalmaknak köszönhetően a parókiális egyháziasság a maga intézményeivel és szerkezeti felépítésével erőteljesebben háttérbe szorul a lelkiségi irányzatokkal szemben. A hagyományos evangélikus egyházak is nagyobb mértékben közelednek a spirituális mozgalmakhoz. Lehetséges, hogy ezenközben kisebbek lesznek, de úgy vélem, hogy nagyobb mértékben viselik majd magukon a fent említett közösségek ismertetőjegyeit. Ez esetben a Lutheránus Világszövetségnek elsősorban egy olyan „kapcsolódási ponttá” kell válnia, amely szolgáló szerepet tölt be azért, hogy ebben a folyamatban egy, az egész világra kiterjedő közösség jöhessen létre.
Mindez azzal is jár, hogy az LVSZ – mint diakóniai jellegű, felekezetközi segélyszervezet – erőteljesebben háttérbe szorul. Központi kérdéssé válik: Mit tudunk kihozni abból a helyzetből, amiben most vagyunk, és mit tudunk megosztani másokkal? Hogyan őrizzük meg a reformátori teológia közös alapján nyugvó kommuniónkat, közösségünket? Az eszköz globalitását, ami az LVSZ-nek köszönhetően a kezünkben van, nagyobb mértékben ki kell használnunk. Ez hozzájárulhat egy teljes körű ökumenikus közösség létrehozásához is.
Mindez attól is függ, miként változik meg az Egyházak Világtanácsa (EVT). Neki is nagyobb mértékben integrálnia kell magába a karizmatikus, spirituális mozgalmakat, amin már ma is fáradozik. Remélem, hogy ekkor egy erősebb szövetség válik lehetségessé, és az LVSZ a többi felekezet világszövetségeivel, illetve az EVT-vel együtt képes lesz arra, hogy a teológia kritikai funkcióját összekapcsolja az inkább karizmatikus beállítottságú egyházak és közösségek missziói lendületével.
A másik reménységem az, hogy egy asztalhoz tudunk ülni más vallások képviselőivel azért, hogy együttesen kutassuk a béke útjait. Ebben az összefüggésben azt is remélem, hogy a Lutheránus Világszövetség a maga akkori szervezeti felépítésével hozzájárul a fundamentalizmus minden formájának megakadályozásához, és közös állásfoglalás kialakításán fáradozik a világ békéje érdekében. Pontosan ebben látom tehát az LVSZ jövőjét: abban, hogy ez a szervezet a párbeszédhez szükséges fórumot biztosít, nem magának a párbeszédnek a kedvéért, hanem az élet érdekében. Ez egy megváltozott, nagyon mozgalmas LVSZ lenne, és minden bizonnyal már nem elsőrendűen észak-atlanti.
Fordította: Gazdag Zsuzsanna
Dirk Michael Gröetzsch