Keresztény szemmel
Van egy álmom...
Boldogult ifjú koromban még hittem az olyan pacifista mesékben, hogy a háborúk kimenetelét el lehetne dönteni az országok vezetőinek boksz-mérkőzésével, vagy sakkpartijával. A szorítóban, vagy az asztal két oldalán egy-egy hermelin-palástba burkolózott szakállas öregapó állna-ülne egymással szemben koronával a fején, míg a nézőtéren a két szurkolótábor lelkesen biztatná saját vezetőjét.
„Nép a népre többé kardot nem emel” – s beteljesednék nem csupán Ézsaiás próféta gyönyörű látomása, hanem megannyi millió emberszív leghőbb vágya is. Ki akar itt katona lenni? Ki akar egy másikra, egy ismeretlenre fegyvert fogni? Ki akar a másik életére törni értelmetlenül, parancsra, csupán a „nagyok” esztelen hóbortja miatt? Ki akar öldökölni? Ki akar pusztulást? Ki akar itt csonka, kormos hullákat, üszkös romokat, árván maradt, síró csecsemőket és megerőszakolt özvegyeket? Ki akar itt lángba borult világot, puskapor- és égett hússzagot? Ki akar rendetlenséget és felfordulást? Ki akar viszályt és zűrzavart?
Hogy ki? Hát sajnos bizony sokan. Legalábbis többen annál, hogy azt mondhassuk, aggodalomra semmi ok. Bárcsak látnám már azt a két öreg hermelinpalástos királyt, amint a józanész minden parancsának ellentmondva, konokul és kérlelhetetlenül kiadják a vezényszót: „Előre fiaim!” Akkor legalább volna kire fogni ezt az egészet.
Csakhogy a hermelinpalástos, szűk látókörű, öntelt, szívtelen, hatalommániás öregurak sehol nincsenek. Mindenfelé fiatal, életerős és céltudatos önkénteseket látok. Ők nem várnak parancsra. Őket nem kell uszítani. Mennek maguktól. Ott vannak a futballpályák lelátóin és a bevásárlóközpontokban, a repülőtereken és irodaházakban. De ott vannak a templompadokban és a parlamentben is. Ott vannak az iskolákban, és ott vannak a képernyőn. Ott vannak titkos megbeszéléseken, ahol robbantásokat készítenek elő, fenyegető leveleket írnak és ultimátumokat intéznek.
Többségükben bunkók, akik értelmükkel csak a baseball-ütőig, meg a gyújtóbombáig jutnak. Vannak azonban köztük olyanok is, akik tanultak, intelligensek, több nyelven beszélnek. Értenek a számítógéphez és a helikoptervezetéshez. Rutinosan kezelik a mérgeket és a páncélöklöt. Ismerik a nemzetközi jogot és figyelemmel kísérik – ha nem ők irányítják – a világgazdaság mozgásait. Jól áll nekik a nyakkendő. Konszolidáltak és finomak. Tetszenek a nőknek, és a koronájuktól megfosztott öreg királyok utolsó szavaikkal is nekik kívánnak jószerencsét.
Mi meg itt maradtunk ebben a világban, hermelinpalástos, szidható szenilis öreg királyok nélkül, és nincs kinek azt mondanunk: „Tudjátok mit? Sakkozzátok le!” Mert ha az új világ önjelölt urai háborúzni akarnak, már nem is minket soroznak be. Attól a lehetőségtől is megfosztottak minket, hogy legalább elégessük a katonakönyvünket, mint a „Hair” hippi hősei. Van elég katona – nem kellünk már. És tudnak ők elég nagy kalamajkát csinálni anélkül, hogy bárki kérné rá őket. Sőt, ha véletlenül a szakállas öreg királyok felébrednének csipkerózsika álmukból, és egy szentimentális pillanatukban azt az utasítást adnák mindenkinek: „Szeressétek egymást! Ne háborúzzatok!” – akkor ezek az életerős és tehetséges ifjak egyszerre mondanák: „Azt már ugyan nem! Mi robbantásra, intrikára, verekedésre születtünk!”
Nekem meg van egy álmom. Kissé még zavaros és kiforratlan, de valami olyasmiről szól, hogy hermelinpalástos öregurak püfölik egymást a szorítóban baseballütővel, miközben izomagyú zombik sakkoznak egy asztal körül, a nyelveket beszélő nyakkendős ifjak pedig próbálnak szót érteni velük. De nem is ez a lényeg. A legszebb az egészben, hogy nekem ebben soha többé nem kell részt vennem. Sőt, végignéznem sem kell.
Bartha István