Keresztutak

Amikor valaki megtudja, hogy rosszindulatú daganat növekszik szervezetében, félelem, szorongás lesz úrrá rajta. Az élete alapjaiban rendül meg, mert hiába gyógyulnak meg sokan – ma már egyre többen – ebből a betegségből, legtöbben még mindig a biztos halállal azonosítják a rákot. Ebben a helyzetben a betegnek valamilyen kapaszkodóra, vigasztalásra van szüksége, és ezt sokszor a családjától sem tudja megkapni, hiszen őket is megrázza a tragikus hír, amelyet legszívesebben tudomásul sem vennének. A beteg családtag így magára marad. Ebben a nehéz helyzetben nemcsak a hívő, hanem a többi ember is sokszor Istenben keres és talál vigasztalást, megnyugvást. Ez az istenkeresés, illetve a Vele való találkozások igazolják, hogy minden kórházban – a daganatos betegeket gyógyító intézményekben kiváltképp – szükség van a vigasztalás, bátorítás, erősítés szolgálatára.

A hivatalos ideológia Magyarországon negyven évig azt hangoztatta, hogy a kórházakban nincs szükség papra, lelkészre, lelkigondozóra. Így az 1950-es években hozott rendeletek szellemében a kórházi kápolnákat bezáratták, lebontatták, vagy valami más célra használták. Volt úgy, hogy a megszüntetett kápolnákból előadóterem lett, kevésbé szerencsés esetben garázsként vagy raktárként használták őket. Úgy vélték: a betegnek csak gyógyszerre van szüksége ahhoz, hogy felépüljön, és tovább dolgozhasson.

E szomorú tapasztalatok nélkül is világos, hogy a betegeknek az orvosi ellátáson kívül lelkigondozásra, szentségekre és – ennek megfelelően – kápolnára is szükségük van, hiszen az ember test és lélek egysége.

Az Országos Onkológiai Intézet a legnagyobb és legjobban felszerelt daganatos betegeket gyógyító kórház az országban. Ide küldik vidékről is a betegeket, hogy bajukat megállapítsák, majd hosszú ideig tartó, emberpróbáló kezeléseken vegyenek részt. Éppen akkor és abban a helyzetben maradnak egyedül, amikor a leginkább szükségük lenne lelki segítségre, támogatásra. Egy ilyen helyen pedig, ahol az orvosoknak, nővéreknek állandóan sietniük kell, az egymás számára is nehezen elviselhető, szenvedő betegek kevés támaszt tudnak nyújtani egymásnak. Nem lehet félrevonulni, nincs egy olyan nyugalmas hely, amely alkalmas volna meghitt beszélgetések folytatására, minden esemény a sokágyas kórtermekben zajlik.

Az áhítatokat, istentiszteleteket is az előadóteremben tartjuk, de csak jövevényként lehetünk ott, mert mind ez ideig nincs állandó helye a lelkigondozásnak. Pedig lenne egy ilyen helyiség, de jelenleg használhatatlan. Valamikor az 50-es évekig ugyanis volt itt egy kápolna, de azt is bezárták, és raktárrá alakították át – mint raktárt pedig tizedrangú épületként kezelték, sohasem renoválták.

A betegek ráébredve a kápolna jelentőségére, három évvel ezelőtt – felekezeti hovatartozástól függetlenül – aláírásokat gyűjtöttek, amelyben azt kérték, hogy ismét nyissák meg. Tisztázódott, hogy az épület állami tulajdonban van, de a kórház (mint fenntartó) a katolikus egyház (mint jogi személy) örökös és ingyenes használatába adta át azzal a feltétellel, hogy a felújított kápolna ökumenikus legyen. 2000-ben megkezdődtek a munkálatok. Anyagi természetű gondok miatt azonban csak nagyon lassan halad a rekonstrukció, mivel a pályázatokon versenyezni kell más világi és egyházi intézményekkel. Ezen kívül csak a jólelkű emberek és cégek adományaira számíthatnak. Mindezek ellenére a gyűjtés eredményeképpen lassan a végéhez ér az épület felújítása, mely a munkálatok befejezése után a kórházban folyó lelkigondozás szíve-lelke lehet.

Kápolna a kórházban? Hiszem, hogy nemcsak itt, de minden állami gyógyítási intézményben előbb-utóbb helyet kell, hogy kapjanak a kápolnák, imaházak. Mi más adhatna lelki erőt a betegnek, illetve a gyógyító személyzetnek, mint az, ha újra felfedezik Isten erőterét a gyógyítás színterén, és újra beépítik azt a gyógyítás szolgálatába?

Aki szívesen segítene, az adományokat a 11991102-02106755-10000207 bankszámlaszámra lehet befizetni, külön feltüntetve: az "Onkológiai Intézet területén fekvő kápolna felújítására".

Bajuszné Orodán Krisztina