A hét témája

A pulpitusnál ifj. dr. Fabiny Tibor

A székesfehérvári IV. országos evangélikus találkozón elhangzott előadásomra („Gyógyulást az egyháznak!” – részletek: Evangélikus Élet, 2003. július 6.) a sok pozitív visszhang mellett néhány kritikai észrevételt is kaptam.

Az egyik ilyen reflexió a „demoralizáltsággal” kapcsolatos. Az előadás elején idéztem az 1989 nyarán Kőszegen megfogalmazott Kiáltó szó egy mondatát: „Hogyan tudnánk évtizedeken át züllesztett nemzetünknek erkölcsi segítséget adni, amikor magunk is demoralizált egyház vagyunk?” Később utaltam a kommunizmus egyházat nyomorító és azt sokszor identitásvesztésre kényszerítő évtizedeire az egyik aranydiplomás lelkész vallomása kapcsán (l. Krisztus meghalt és feltámadott értünk. Aranydiplomás evangélikus lelkészek vallomásai. Budapest, 2003. 205. o.). Ebben a könyvben a nyugdíjas lelkipásztor arról számolt be, hogy 1958 körül egy kommunistává lett püspök volt a vacsoravendége, aki meg akarta őt győzni, hogy a materializmusnak van igaza, és Isten, vallás csak illúzió, ópium a nép számára. A vacsorán jelen lévő felügyelőt a lelkésznek kellett „felmosdatni”, hogy magához térjen. Hozzátettem, hogy e sorok olvasása közben arra gondoltam, hogy vajon hány további felügyelőt, presbitert, egyháztagot kellett „felmosdatni’ amikor azt tapasztalhatták: annyira ellényegtelenülhet az egyház, hogy egyes püspökei is marxista agitátorok lesznek. Hányan lehettek olyanok, akiknek újra és újra napirendre kellett térni ilyen és ehhez hasonló jelenségek felett?

Ezt értettem tehát a „demoralizáltság” állapotán az egyház életében. Erre jött az észrevétel, hogy az egyház egyes hiteltelenné – hitetlenné – vált vezetőit nem szabad összekeverni az egyházzal. Voltak – hangzott az érvelés – ebben az időben hitvalló püspökök, lelkészek, egyszerű egyháztagok, akik hitükért bilincseket és börtönt is vállaltak. Tehát legfeljebb az egyház egyes vezetői váltak demoralizálttá és nem az egész egyház. Értem én e gondolatmenet logikáját, s mivel több mint másfél évtizede újra és újra foglalkozom Ordass Lajos tanúságtevő életével, aligha kell engem meggyőzni arról, hogy a kereszthordozók értünk is szenvedtek az egyházban. És az egyház tényleg a minden időkben hűséges gyülekezeti tag hitében élt tovább.

A félreértés alapja az, hogy ismét csak személyekben gondolkodunk. Pedig én egyáltalán nem az ötvenes években hitét elhagyó püspökről beszéltem, nem róla mondtam ítéletet. Barátai, egykori pályatársai szerint az említett püspököt élete végén újra megtalálta az Úristen. Ha ez így van (és miért ne higgyük, hogy így van?), akkor ez egy igazi elrejtőzködő, láthatatan megtéréstörténet, aminek csodáját majd odaát, az örökkévalóságban szemlélhetjük, miközben testvérként átöleljük egymást.

Előadásomban az egyházról, a hívők közösségéről beszéltem, arról, hogy a püspök akkori hitehagyása milyen hatással lehetett a közösségre, a hívők életére. Egyértelműen úgy látom, hogy ez romboló, demoralizáló hatású volt, s megviselte, megpróbálta egyházunk népét egy ilyen eset. Nem vigasztalhat bennünket, hogy nem csak a mi egyházunkban történt ez meg. Úgy érzem, igazolta mondanivalómat az a testvér, aki a délutáni fórumbeszélgetésen külön megköszönte előadásomat, s elmondta, hogy az ötvenes években az egyik budapesti lelkész erőszakos eltávolítása után elhagyta az egyházat, s csak most tért oda vissza.

De nem csupán az ötvenes években volt demoralizálódás. Egyházunk szavának, teológiájának hitelét a hatvanas-hetvenes években az rontotta, amikor újságcikkekben, előadásokban lelkészeknek, teológiai tanároknak meggyőződés nélkül kellett recitálni a „diakóniai teológia” szlogenjeit. Még inkább növelte a romlást, amikor mindazok, akik egykoron „úgy” beszéltek, a politikai rendszerváltozás után egyszercsak hirtelen, mintha (bennük!) semmi sem történt volna, „így” kezdtek beszélni. Ily módon lett egyre mélyebb a demoralizálás…

Az is demoralizálhatja az egyház életét, ha valaki magas beosztásban nem a közösség számára is példát mutató életet él. Tudjuk persze, hogy a képmutatás, a hipokrízis – az egyházat mindig is kísértő örök betegség – ennél is rosszabb. Az is igaz, hogy az emberi boldogulásnak kanyargós útjai vannak, és őszinte szívből kívánhatjuk minden embertársunk és testvérünk egyéni boldogulását. De nem szabad megfeledkeznünk egyéni döntéseink közösségre gyakorolt hatásáról sem. Márpedig aligha lehet a közösség építésének hiteles módja az, ha a korábban elfogadhatatlant elfogadhatóvá akarjuk tenni, mondván: lám, kibírja ezt az egyház, már észre sem veszik.

Nem olcsó moralizálással, szemforgatással vagy törvényeskedéssel segíthetünk a közösség demoralizáltságán, hanem úgy, ha hitelesek leszünk. Ha felmérjük döntéseink közösségre gyakorolt hatását, és ennek jegyében cselekszünk.

Bármennyire is demoralizálta az egyházat egykoron az, amikor az említett püspök ateistává lett, ő a saját lelkiismeretéhez mégis hű maradt, hiszen nem a szerepjátszást választotta, hanem levette magáról a Luther-kabátot. Talán ezért is találkozhatott ismét Urával. Saját lelkünkért és közösségünkért egyaránt felelősek vagyunk.

Ifj. dr. Fabiny Tibor