Keresztutak

Néhány héttel ezelőtt, amikor az oslói repülőtéren angyalkáimnak integettem, két csodálatos esztendőnek is búcsút intettem. Szívem ellentmondásos érzésekkel volt tele, hiszen egy-egy fordulóponton az ember a mögötte álló kellemes élmények és az előtte álló kihívások kereszttüzébe kerül. Barátaimmal – különösen is az utolsó hetekben – gyakran sóhajtoztunk a közelgő elválás miatt, s így biztattuk egymást. „Ne azon bánkódj, hogy elmúlt, hanem légy hálás, hogy megtörtént!” Emlékeimet rendezgetve csak hálával tekinthetek vissza! Hálás vagyok mindenkinek, aki ezzel a norvégiai gyöngyszemmel szépítette meg az életemet, amelyből további éveim, szolgálatom során mint egy kincsesbányából meríthetek majd. És ugyanakkor buzdítok mindenkit, akinek lehetősége van hoszszabb-rövidebb külföldi tanulmányútra, hogy éljen a lehetőségekkel, hiszen hihetetlen mennyiségű élményt, tapasztalatot rejt a más kultúrával, illetve a más kultúrából érkező keresztény testvérekkel való találkozás.

Sokan kérdezték már: „Milyen volt Norvégiában?” Nem könnyű a válasz, hiszen hogyan is lehetne néhány mondatba belesűríteni ezt a fantasztikus időszakot. Mit is mondhatok, ha a négy vastag – e-mailekkel, prospektusokkal, fényképekkel teli – emlékkönyv sem képes mindenről maradéktalanul beszámolni?

Csodálatos órák álltak mögöttünk azon a június végi napon. Búcsúzkodni kezdtünk, és nem sejtettük, hogy még messze nem ért véget az este. Elhatároztuk, hogy sétálunk egyet, s – mint oly sokszor az elmúlt hónapok során – a közeli gyönyörű tavat, Sognsvannt választottuk úti célunkként. A part menti sziklára telepedtünk, beszélgettünk, bohóckodtunk, majd elcsendesedtünk, és figyeltük a vízen viszszatükröződő napsugarakat, amelyek hamarosan eltűntek a fák mögött. „A homályba tűnik át a nappal, leszáll a komor éjsötét. Egy titkos belső kényszerűség hozzád visz, Jézus, fényesség. A fájdalmat kellett megismerned, a bűnömért szenvedned, egészen a halálig” – törtük meg a csendet húgommal, s elénekeltük ezt a kedves ifjúsági éneket. A lenyugvó nap búcsút intett a természetnek, mi pedig nem szemlélhettük ezt szótlanul. Ajkunk hálaadó énekre nyílt, s mintha egy lavina indult volna el, társaink is dalra fakadtak. Ki-ki a saját anyanyelvén énekelt, tiszta szívvel, meghatottan. A magyar, német, örmény és norvég szavak teljesen különböznek, és érthetetlenek mások számára, akkor, ott azonban nem volt szükség fordításra, hiszen szavaink az Isten-dicsőítésben forrtak egybe. Boldogok voltunk, szívünk hálával volt tele, s úgy éreztük, így tudjuk kifejezni érzéseinket Urunknak, aki ezt a csodálatos természetet alkotta, és bennünket megajándékozott egy fantasztikus élményekkel teli időszakkal. Hiszen Neki köszönhetünk mindent és mindenkit, akit mellénk adott.

Hulej Enikő