Keresztény szemmel
A harkály
Mindig öröm volt látni, amikor megjelent a konyhaablak előtti hársfán a félénk kismadár. Csodáltuk szép színes tollazatát s azt, ahogyan szorgalmasan dolgozik, kopogtatja, tisztítja a terebélyes, koros fát.
Most azonban nem a szokott módon viselkedett. Furcsa volt, hogy elérhető magasságban kapaszkodott meg a törzsön, és nem kezdett bele rögtön szokott munkájába, hanem fejét ide-oda forgatva állt egy helyben, s szaporán vette a levegőt. Először azt gondoltuk, biztosan messziről repült egyvégtében, esetleg valamelyik macska kergette meg, és szusszan egyet, mielőtt munkához látna. De nem. Feljebb kapaszkodott, ám így sem jutott el a táplálékbőséget kínáló munkahelyhez. Itt is csak állt, és zihálva vette a levegőt. Már nem volt kérdés: nagy baj van. Kisvártatva – talán ereje végső megfeszítésével – még feljebb küzdötte magát, oda, ahol már nem kellett kapaszkodni, hanem ledőlhetett két ág biztonságot nyújtó védelmében. A zihálás erősödött, s a máskor oly könnyen megriadó kis állat akkor sem mozdult, amikor ember közeledett felé. Semmi kétség, idejött hozzánk, a biztonságot nyújtó, kedves fájára meghalni. Nem tudtunk segíteni, hát csendben – tisztelve az elmúlás méltóságát – vártuk a megmásíthatatlant, ami rövid idő múlva be is következett.
Nem nagy ügy – mondhatnánk –, ez így van jól, hiszen világszerte másodpercenként százával pusztulnak el természetes úton az állatok. Ám most szemünk előtt ment el Isten egy ártatlan, jámbor, névtelen kis teremtése. Bizonyára teljesítette feladatát, elvégezte mindazt, amiért Teremtője küldte: „Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek meg a tenger vizét: a madár is sokasodjék a földön!” (1Móz 1,22) – s most befejezve küzdelmes életét, eltávozott.
Tudom, nem marad a hársfánk „ellátatlanul”, jön majd másik, újabb lakó. De azért hiányozni fog ez a kedves, szerény kis élőlény, a mi harkályunk.
Gyarmati Gábor