Napról napra

Én, az ÚR vagyok a ti Istenetek, aki kihoztalak benneteket Egyiptomból, hogy ne legyetek többé azoknak a szolgái. Összetörtem jármotok fáját, és fölegyenesítve vezettelek benneteket. 3Móz 26,13 (Gal 5,1; Mt 25,14–30; Fil 3,7–11/12–14/; Zsolt 70) Isten az Ő hatalmas és illogikus szeretetéből megadta mindnyájunk számára az önkéntesség és „törvényenkívüliség” boldogságát. Noha nem vagyunk a törvényen kívül, annak betartását az Ő megelőlegező szeretete alapján, mintegy forró hálaképpen kell tennünk. Ha valami kötelező, az emberben sokszor dac ébred annak végrehajtása iránt. Ha valami szabadon választható, és az, aki annak végrehajtását kéri tőlem, igen közel áll szívemhez, ráadásul még sokszorosan lekötelezettje is vagyok – nem sokáig hezitálok, hogy végrehajtsam-e kérését, legjobb képességeim szerint. Így van a hívő is Isten dolgaival: sokszorosan lekötelezettjeivé tett bennünket, és nagyon közel áll szívünkhöz…

Uram, nagy a te hűséged! JSir 3,23 (1Thessz 5,24; 1Kir 3,16–28; Mt 9,35–10,4) Korunk egyik legnagyobb problémája a hűség és kitartás devalválódása. Sem a családi, sem más emberi kapcsolatainkban nem vagyunk elég hűek, hiszen ahhoz az ego, az én prioritásaiból keményen faragni kell… Óriási szerencse, hogy Istenünk nem viselkedik hasonlóan, pedig mint korlátlan, hatalmas Úr, megtehetné. Hiszen az agyag nem szólhat vissza a készítőnek… De Isten sokszor önmagát is „megalázva” jön az ember után, hogy még idejében elkapja a szakadék előtt…

Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Zsolt 40,2 (ApCsel 7,59; Ez 3,16–21; Mt 10,5–15) A kiskutyánk nagyon ragaszkodó. Már kb. 200 méterről felismeri a kocsi motorjának egyedi zaját, s rohangászni kezd a kertben, mert tudja, hogy jön a gazdi. Ha nagyon nyalogat, körbeugrál, nem tágít, akkor tudom, hogy éhes is… Ekkor megsimogatom buksi fejét, és enni adok neki. Ilyenkor szívet megindítóan hálás... Mi miért vagyunk sokszor olyan „kutyusok”, hogy ha a „gazdi” megsimogat, és ellát minden jóval – még a fejünket is elfordítjuk, és csak fintorogva nyalogatjuk a kapott eledelt… ?!

Pál írja: Mi dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet. Róm 5,3–4 (Péld 3,11; Mt 19,/4–7/8–12/13–15/; Mt 10,16–25) A vasat is edzeni kell, mielőtt használják. Életünket, habitusunkat, attitűdünket nagy, keserves munka árán vési, munkálja az Élet. És ez sokszor azért van, mert keményfejűek, önzőek, szűklátókörűek, kevélyek, egoisták vagyunk. Képtelenek arra, hogy felismerjük: minden nehézségben Isten iránymutatása is benne rejlik. Ezzel válunk egyre tapasztaltabbakká és bölcsebbekké. Miért kellenek megrázkódtatások ahhoz, hogy észrevegyük: Ő mindvégig ott állt mellettünk, és egy pillanatra sem engedte el a kezünk?

Semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. 1Tim 6,7–8 (Ézs 61,8; Ef 5,15–20; Mt 10,26–33) Szerezz, fogyassz, gyűjts! Még többet, még többet! – hirdeti e világ plakátja. És mi szép lassan elhisszük, hogy valóban azok vagyunk, amilyen ruha van rajtunk, amilyen kocsiból kiszállunk, amilyen barátaink vannak, és amennyi nullával hosszabb a bankszámlánk másokénál. A Szétdobáló (a Diabolosz ezt jelenti) a legnagyobb tévútra vivő lény e világon. Dörzsöljük meg hát szemeinket, vegyük észre, hogy mindez értéktelen, esztelen és talmi. Ha „van” igazán valamink, az a végső elszámoláskor derül majd ki, odaát… Indokolt hát ez a stresszes iparkodás és kapkodás az ittlevőkért?

Istenem, te tudod, milyen balga voltam, vétkeim nincsenek elrejtve előtted. Zsolt 69,6 (Róm 4,25; Jn 19,9–16a; Mt 10,34–39) Az élettapasztalat növekedtével egyenes arányban növekszik az ember szégyenkeznivalója is. Nincs kivétel, minden egyes ember összesározza magát ebben a világban. Van, ki nyakig maszatos lesz, és van, aki csak bokáig. A királyi menyegzőre azonban egyik „mocskost” sem engedhetik be… De Isten a mégis szeretet Istene. Lemossa a sarat, megtisztogat, új lehetőséget, tabula rasát ad. Mindig van számunkra újrakezdési lehetőség Krisztusban! Ne feledjük: mindig!

Az ÚR alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája. Zsolt 100,3 (Jn 15,16; Lk 12,42–48; Mt 10,40–11,1) Vannak olyan óvodás gyermekek, akik „kénytelenek” szégyellni szüleiket, nem szeretnek beszélni róluk. Vagy azért, mert olyanok, amilyenek, vagy azért, mert nincsenek. A hívő ember büszke lehet az ő mennyei Atyjára, mert Ő minden bizonnyal a legerősebb, leghatalmasabb, legügyesebb, és mert tényleg létezik. Bármikor elérhető, hívható. Nem hagy el, nem felejtkezik meg rólunk, nem hagy a tűző napon felelőtlenül. Gondja van ránk, ellát minden szükségessel. Kívánhatunk-e még ennél többet?

Buday Zsolt