Keresztény szemmel

Szeretni emberi dolog... Aligha lehet másként értelmezni mindazt, amit Jézus Krisztus az emberélet lényegéről a tanítványok lelkére kötött. Semmi úgy meg nem változtatja, semmi úgy meg nem döbbenti a világot. Amikor az első századokban a keresztények üldözői az egyház támadható pontjait keresték, éppen az egyik legfélelmetesebb üldöző kiáltott fel leplezetlen ámulattal: „Nézzétek, hogy szeretik egymást a keresztények!” S habár – elvileg – természetesnek könyveljük el, hogy ennek az egyházban így is kell lennie (mennyi képmutatásunk is erről árulkodik!), mégis mindenkor megrázó tapasztalat marad magának a keresztény embernek is, hogyha valóban szeretetre talál.

Szereted-e az egyházat? Egy kérdés, amely nem szerepel semmiféle kérdőíven, amelyre nincsen táblázat az évi jelentésekben és munkaprogramokban. Egy kérdés, amely oly sokszor hiányzik még az egyházi munkások, templomjáró hívek gyónótükréből is. Egy kérdés, amely mégis megkerülhetetlenül utunkat állja, amikor az egyház, a gyülekezetek, sőt a családok és a közélet gondjait felületes tartózkodással elhárítjuk magunktól.

Hát lehet az egyházat szeretni? Nem egyszerűen elfogadni, támogatni, építeni – de szeretni?! Mai evangélikus körünkben talán még szokatlanabb a gondolat. Protestánsok tartózkodóan szoktak erről beszélni. Sokszor – burkolt gyanakvással minden „központosítással” szemben – inkább azt hangsúlyozzuk, hogy az egyház a gyülekezetekből épül fel, de ez azt jelentené, hogy az egyház nem több, mint a gyülekezetek összessége? Vajon erre gondolt-e Luther és Melanchthon, amikor a tiszta tanítással és a szentségek helyes kiszolgáltatásával kötötte össze az egyház meglétét? Hiszen ez a közösség nem áll meg az egyes gyülekezetek határánál, hanem összeköti őket egymással is, s így az egyház együtt több, mint a gyülekezetek puszta összessége. S vajon elegendő-e ma azt mondani, hogy a gyülekezeteket a közös hit tartja együtt az egyházban, miközben az egyházat a közös alapon habarcsként összetartó szeretetet alig-alig (sem) említjük? Alázattal be kell látnunk, hogy az egyház közössége a szeretet jele ezen a világon, ilyen értelemben határai ott húzódnak, ameddig szeretete elér. S fordítsuk meg bátran a tételt: az is jel, ha a gyülekezetek nem vállalják egymással az összetartozás kötelékét!

„Szereted-e a melletted álló egyházat?” – kölcsönözzük a kérdést esketési liturgiánkból, és nem csak azért, hogy az elkötelezés, az összetartozás komolyságát hangsúlyozzuk. Tegyük fel nagyon csendesen, de határozottan magunknak a kérdést: vajon tényleg mellettünk áll-e egyházunk? Megnyilatkozásaiban, döntéseiben, szavában és tetteiben így érezzük-e, ezt látjuk-e? Bizonyára nem mindig. S amikor nem, eszünkbe jut-e, hogy talán azért van így, mert nem szerettük eléggé: hagytuk a fejünk fölé nőni, mások ügyévé válni, elszemélytelenedni – egyszóval elidegenedni. Talán azért nincs az egyház mellettünk, mert mi sem lépünk már mások mellé, s mások sem lépnek mimellénk. Készek vagyunk-e egymás mellé (olykor alá, de semmiképpen sem fölé) állni, ha az egyházról van szó?

Lehet-e szeretni egy gyengeségektől roskadozó egyházat? Talán ez a legfontosabb kérdés az egyházról a 21. század kezdetén. Hiszen gyengeségünk akad bőven, és a konstantini államegyházi-népegyházi korszak 1700 esztendeje után már nem védenek meg bennünket a szembesüléstől sem szerzett és adományozott jogok, sem egy korábbi keresztény alapvetésű kultúrközeg, sem a hagyományos társadalmi „többségünk”. De gyengeségeink nemcsak a váratlan történelmi környezetváltozás miatt vannak, hanem szívünkben és lelkünkben hordozzuk azokat magunk is, s az egyház is magán hordozza az emberi gyengeség jeleit. De talán éppen ez a gyengeség – mert manapság nagyobb szégyennek számítják, mint a bűnt – az egyház hitelességének egyik pecsétje, ha azt – bűnbocsánatot szomjazva és remélve – vállalja. Ahol a gyenge ember elveszett és értéktelen az emberek szemében, ott a gyengék szeretete prófétai jellé válik, s az egyház, amely őszintén vállalja gyengeségeit is, Jézus közösségében felüdítheti a megfáradtakat és a terhek alatt szenvedőket. Szabad tehát szeretni egy Istenhez és önmagához is őszinte, „emberarcú” egyházat, sőt ma igazán csak így lehet szeretni: amikor nem magát ismeri nagynak, hanem Urát, aki maga is emberekhez lett hasonlóvá, s megkísértetett mindenben, kivéve a bűnt.

Minden emberi gyengeség ellenére is az egyház titok, misztérium: Jézus Krisztus titokzatos teste. Boldogok, akik meglátják (és ilyennek látják) az egyházat – nem csak hivatalnak, munkáltatónak, adminisztratív vagy szolgáltató szervezetnek és a kereszténység jelképes társadalmi-kulturális képviseletének. Hiszen több az, mint a keresztény emberek e világi szervezete. Közösség Jézus Krisztussal és egymással Jézus Krisztus által, amire bátran kimondhatjuk: hiszem – és szeretem!

Korányi András