Liturgikus sarok

Technikai eszközök az istentiszteleten II.

Nem az ókorban élünk, nem is a középkorban, nem is a technikai forradalom idején, hanem ma, 2003-ban. Technikai eszközeink is napjaink berendezései közül kell, hogy kikerüljenek.

Az elmúlt alkalommal a templom világításáról és hangosításáról szóltunk. Most újabb hasznos technikai eszközökkel folytatjuk a sort.

A gyertyagyújtó és -oltó

Kicsiny, de fontos szerszám. Egy hosszabb-rövidebb rúd vége úgy van kiképezve, hogy a „kanócával” meg lehet gyújtani a magasan álló gyertyát, a „kupakjával” pedig istentisztelet végén egy mozdulattal el lehet oltani a gyertyákat. Ha csak elfújjuk őket, akaratlanul is lefröcskölhetjük az oltárképet vagy a terítőt, és a füst is káros lehet. A „koppantóval” eloltott gyertyát újragyújtani is könnyebb. Ilyen „műszer” (tudomásom szerint) boltban nem kapható, csináltatni viszont érdemes. Ügyes „segítőtársa” lehet az oltár körül szorgoskodónak.

A templomfűtés

A régiek inkább felöltöztek, és így akár órákig is bírták a mínuszokat. Ma másként élünk és öltözködünk. Jól temperált szobákban éljük az életünket, a központi fűtés nem luxus, a 20 fok fölötti állandó szobahőmérsékletben pedig vékonyan öltözünk. Természetesnek tűnik az elvárás, hogy a templomban is kellemes legyen a hőmérséklet. Ez azonban sem a tervezőket, sem az üzemeltetőt nem állítja egyszerű feladat elé. A tervezőket amiatt, hogy a régi épületbe nagy teljesítményű, korszerű, hatékony, energiatakarékos fűtést kell beilleszteni, az új épülethez pedig az ideális megoldást kell megtalálni. Az üzemeltetőket pedig azért, mert a templom a legtöbb esetben nem „folyamatosan üzemel”, csupán heti néhány órára kell felfűteni, de akkor egy hatalmas légteret.

Mire érdemes figyelni? Ne akarjunk szobahőmérsékletet produkálni. Nemcsak azért, mert a gyülekezet tagjai kabátban érkeznek, és megfázhatnak istentisztelet után, hanem azért se fűtsük fel gyorsan és túlságosan a templomot, mert a hirtelen hőtágulás tönkreteheti a templom berendezéseit. A hirtelen hőmérséklet-változás legfőbb elszenvedője mindig az orgona. Óvjuk orgonáinkat a túlzott fűtéstől, az tudniillik nemcsak elhangolja, de végzetes károkat is okozhat benne. A legrosszabb az, amikor a levegőt fűtjük. A légbefúvós kályhák, kazánok sok energiát elemésztenek, zajosak, piszkosak, s közben nem túl eredményesek. A legjobb, amikor az embert fűtjük – lehetőleg lábról, felfelé szálló, de nem sugárzó meleggel. (A fejet izzasztó hősugárzók éppúgy kellemetlenek, mind a lábakat égető padfűtések.) Tudom, ez sem teológiai kérdés. Az viszont igen, ha valaki – mivel kellemetlenül érzi magát a templomban – elmegy, és nem találkozik az élő Úrral!

A harangozó szerkezet

A harangok legszebben akkor szólalnak meg, ha avatott kezek húzzák őket. Nemcsak mesterség, de hivatás is volt régen a harangozói szolgálat. A gyermekek számára külön élmény és megtiszteltetés volt, ha harangozhattak. Ma többnyire gép húzza a harangot. Kényelmes is, programozható is. Nem mindegy azonban, hogyan szól. Ebből a szerkezetből is csak a legjobbat szabad Isten szolgálatába állítani. Lehangoló, elkeserítő, ha összevissza kong a harang, ha félre-félreüt, ha természetellenesen szól. Megszólalása bizonyságtétel kifelé is, amolyan reklám. Vigyázzunk, hogy egy rosszul beállított gép miatt ne váljék „antireklámmá”. A programozhatóság viszont nagyszerű lehetőséget hordoz: hogy visszaállítsuk azt a régi, gazdag harangozási tradíciót, amely messze túlmutatott a kezdést jelző „csendítésen”, és a harang egész életünket kísérő gazdag jellé lehessen.

A toronyóra

Nem túl sok magyar evangélikus templom büszkélkedhet toronyórával. Pedig ez a szerkezet is sokat mondó szimbólumként működhet. Már a puszta léte is ősi keresztény szimbólum: „una vestrum ultima mea” (egy ezek közül az én utolsó órám) – figyelmeztet Krisztus eljövetelére, a vele való találkozásra. A pontos időjelzés azonban a keresztény élet fegyelmezője: tart még a kegyelmi idő, Isten irgalma nem fogyott el, élünk. De múlik az idő, amit arra kaptunk, hogy szeretetben, emberségben, istenfélelemben töltsük. A toronyóra a magasságával, a messziről látható voltával emlékeztet: életem ideje Isten kezében van. Az idő nem megállítható, vezet az örökkévalóság felé. A mutató járása, a megkonduló hangok Jézus szavát is idézik: az idők gonoszak (hiszen megállíthatatlanul, irgalmatlanul száguldanak előre), de az apostol intését is eszünkbe juttatják: amíg időnk van, tegyünk jót. Érdemes hát megjavíttatni, beállítani, működtetni az órát. Igehirdetővé válik.

Egy másik óra is lehet még fontos segédeszköz. Ősi templomok közül nem egyben találunk a szószéken míves készítésű homokórát. Egy fordítás annyit tartott, amennyi igehirdetést a gyülekezet elvárt és elfogadott a lelkészétől. Ma inkább a szószékkel szemben felfüggesztett órával találkozom, mely hasznos fegyelmezője lehet az igehirdetőknek. Nem azért, mert az ige időhöz van kötve, hanem azért, hogy az Idő Urának szolgálatában végezzük feladatunkat. Nem bánhatunk vele kényünk-kedvünk szerint.

Még sok mindenről kellene írnom. Bizonyára a Liturgikus Sarok későbbi írásaiban is olvasnak majd az istentiszteletet segítő eszközökről. Ha bármikor ilyenre sor kerül, mindig ugyanaz lesz az alapállásunk: a technika áldott segítője, de ördögi hátráltatója is lehet az Isten-szolgálatnak. Többnyire rajtunk áll a pozitív vagy negatív előjel. Ami viszont rajtunk áll, tegyük meg – a szent cél érdekében: hogy a Találkozás zavartalanul létrejöhessen.

Hafenscher Károly (ifj.)