A hét témája

Az LVSZ egyik legfontosabb célja az evangélikusok közösségének építése, megerősítése. Ez az egyik szerepe a nagygyűlésnek is, itt azonban – figyelembe véve a küldöttek sokféle kötelezettségét – viszonylag kevés lehetőség adódik egymás megismerésére, ami a közösségépítés legfőbb eleme. A házigazdák ezért megszervezték, hogy a résztvevők a nagygyűlés előtt vagy az után ellátogathassanak Kanada vagy az Egyesült Államok egy-egy gyülekezetébe, hogy alaposabban megismerhessék (sőt: átélhessék) a helybeliek helyzetét, örömeiket, gondjaikat. Nagy áldásnak érzem, hogy öt napot tölthettem Kanadában, a Saskatchewan államban levő Shell Lake gyülekezetében egy-egy argentin, egy thaiföldi, egy indonéziai püspök, valamint egy Chilében élő német lelkész társaságában. A meghívás mottója „Áldás a termésen felül” volt.

Kanada nagyon fiatal állam. Európa szinte minden országából érkeztek bevándorlók, és a lakosok többségének nagyszülei még máshol születtek. Ezzel együtt az itteniek nagyon büszkék országukra, szűkebb és tágabb környezetükre. Ugyanakkor a sokféle háttér miatt Kanada kultúrája hihetetlenül sokszínű. Az együttélés nem mindig problémamentes (elég, ha csak a francia nyelvű közösség időnként erőre kapó különválási törekveseire gondolunk), mégis általánosságban sokkal nagyobb türelemmel, toleranciával viszonyulnak az eltérő gondolkodásmódokhoz. A sokféle nemzetiség azt is jelentette, hogy számos vallás megjelent Kanadában már a kezdetektől, s azóta még tovább növekedett ezek száma – az egyik gyülekezetlátogatási lehetőség ezért egy olyan területet mutatott be, ahol a kereszténység nagyvárosi környezetben (Vancouver), több más vallással körülvéve létezik.

A kanadaiak nagyobb része valamelyik egyházhoz tartozónak vallja magát. A katolikus és az anglikán egyház a legnagyobb lélekszámú felekezet. Az általam meglátogatott vidéken nagy számú skandináv, német (és „természetesen” magyar!) bevándorló telepedett le, ami protestáns közösségek kialakulását eredményezte. Örömteli volt arról hallani, milyen szoros az együttműködés a különböző keresztény felekezetek között. Az anglikán és az evangélikus egyházak teljes oltár- és úrvacsorai közösségről egyeztek meg. Shell Lake-ben pedig három egyház: az evangélikus, az anglikán és az uniált (egyesített) egyház közösségei kapcsolódtak össze egyetlen gyülekezetté – olyannyira, hogy még a meglévő két templomot is egymás mellé tették, és egybeépítették. Nem volt egyszerű a közeledés és az egyesítés folyamata: érthetően sokan tartottak saját identitásuk, önállóságuk elvesztésétől. A közösségek viszonylagos kicsinysége és a szeretetteljes meggyőzés viszont elősegítette az egyesülést, s most az eddigi külön-külön 8-10 fős vasárnapi istentiszteleti létszám 60-70-re nőtt (összesen kb. 200 embert tartanak nyilván)!

Az összetartás más tekintetben is jellemző a vidékre: mindenki készen áll, hogy beszálljon, ha valahol segítségre van szükség. Mikor leégett egy ház, árván maradt két gyermek, vagy a gyülekezeti tagok által készített villásreggelit kellett árulni a helyi parádé napján – mindig volt elegendő segítséget nyújtó vagy adakozó kéz. A skandináv származásúak évente összegyűlnek a közelben levő, Skandia nevű templomukban, és családi ünnepeiket (esküvő, keresztelő) is lehetőleg ott tartják, erősítendő az identitást, a valahová tartozást. Az összetartás, összetartozás élménye pedig biztonságot kínál mindanynyiuknak, hiszen számíthatnak bajukban a közösség segítségére.

Az örömök mellett megismerhettük gondjaikat is. Shell Lake Kanada középső részén van, nagyszerű mezőgazdasági adottságokkal rendelkező területeken, így nem csoda, hogy korábban szinte mindenki a földből élt. Több farmot is meglátogattunk, s tapasztalhattuk, hogy a mezőgazdaságból élők itt is számos nehézséggel szembesülnek. Ebből az egyik, az utóbbi évek szárazsága múlóban van, viszont most értékesítési nehézségekkel küzdenek (ennek oka a Kanadában talált egyetlen „kergemarha”), s általános tendencia, hogy a kisebb termelők egyre versenyképtelenebbek, kénytelenek eladni földjeiket, így egyre kevesebb embernek tud a mezőgazdaság megélhetést nyújtani. Részben ezzel függ össze, hogy erősödik a nagyobb városokba való elvándorlás, s mivel ez inkább a fiatalokat érinti, a vidék – így a gyülekezet is – egyre öregszik.

Különleges kihívást jelent Saskatche-wan államban az őslakos indiánoknak a többségi társadalomba való integrálása, mivel itt a lakosság közel 20 százalékát alkotják, s ez az arány folyamatosan növekszik. Személyesen is találkozhattunk velük, sőt különleges megtiszteltetésként megismerhettük néhány rítusukat is, a hozza tartozó világszemlélettel együtt. Életvitelük, a természethez és a „civilizációhoz” való viszonyuk annyira más jellegű, mint a miénk, hogy nehezen tudják felvenni a mi rohanó tempónkat. S bár mind az ő részükről, mind a többség részéről tapasztalható a harmonikus együttélésre törekvő szándék – figyelembe véve az eltelt évszázadok számtalan igazságtalanságát is –, e két közösség egymás mellé illesztése még nagy türelmet és megértést igényel.

A legmaradandóbb élményem mindenkeppen az istentiszteleti közösség megélése volt. Mikor ott jártam, éppen az uniált egyház liturgiáját használták, de a szeretet és a közös hit ölelésében ez szinte természetesnek tűnt számomra is. Megindító volt, hogy miközben mi voltunk a vendégek, házigazdáink többször is kifejeztek, hogy ők érzik megajándékozottnak magukat jelenlétünk révén. A búcsú-istentiszteleten mindnyájan áldással bocsátottak utunkra minket. Valóságosan, megrendítő erővel élhettük át azt, ami elmondva néha oly üresen hangozhat: Jézus Krisztusban egy közösséggé váltunk.

Bárdossy Tamás