Keresztény szemmel

Egy paptanár monológja

Kevés gonoszabb kérdést ismerek, mint a címben szereplőt. Nincs rá jó felelet, ha válaszolsz, rögtön csapdába estél.

Ha azt válaszolod, nem, akkor máris kiderül rólad, hogy pipogya és gyönge alak vagy, kispolgári és nevetséges figura, aki nem meri kipróbálni a szélsőségeket, az extrém dolgokat. Ha azt mondod, igen, akkor jön a válasz: itt az idő, mutasd meg, épp itt van egy, frissen szedtük a fáról, jó étvágyat hozzá… Mi az, hogy nem kapod be? Csak nem vagy mégis gyáva, ráadásul hazudós is egyben?

A kérdés azért gonosz, mert megpróbálja elhiteti veled: ha nem félsz megenni a cserebogarat, akkor meg is akarod enni. Ara épít, hogy az ember alapvetően mindent ki akar próbálni, meg akar tenni, el akar menni a szélsőségekig, s ha nem teszi, az csak azért van, mert fél a következményektől: a betegségektől, a szégyentől, tanára, apja, az állam vagy Isten büntetésétől. Még Hamletet is csak a gyávaság tartotta vissza attól, hogy „nyugalomba küldje magát egy hosszú tőrrel”. Vagyis valamit nem megtenni eleve a félelemnek és a rabságnak a jele. Így születnek a cinikus kérdések: nem nyúlod le a kasszát – csak nem félsz a lebukástól? Nem fekszel le mindenkivel – csak nem félsz az AIDS-től? Nem próbálod ki a kokaint – csak nem félsz a rászokástól? Nem ugrasz ki az ötödikről – csak nem félsz a haláltól?

A kérdésre az első, őszinte válasz ez lenne: de igen, félek. És jó, hogy bennem van a félelem, hiszen életet ment. Sőt sokkal jobban félek ezektől, mint a társaság, a brancs csípős nyelvétől, a cikizéstől. A társaság ugyanis, amely gúnyosan rám kérdez: csak nem félsz…?, maga is zsarnokká válik. Ennek a gúnyos hangnak engedni még nagyobb gyávaság lenne részemről.

De ez csak a jéghegy csúcsa. Ha rád kérdeznek, miért teszel vagy miért nem teszel meg dolgokat, nem a félelem a legfontosabb, ami eszedbe kellene, hogy jusson. A félelem csak egy ideiglenes és nem is a legfontosabb eszköz arra, hogy emberségünknek gerincet adjon. Sőt, ha egészségesen nőttél föl, az idő haladtával egyre kevesebb szükséged van a félelemre, mert annak helyét átveszi valami más. Valami, ami ennél sokkal fontosabb.

Felnőttként nem azért nem teszünk meg valamit, mert félünk a következményektől vagy a büntetéstől, hanem mert nem akarjuk megtenni. Elvégre felnőttként már tudunk a felelősségről, olykor-olykor a józan ész is irányít bennünket. Ebbe pedig nem fér be az, hogy bármit megtegyünk kivagyiságból vagy jó heccből.

Azonban az akarat sem az egyetlen, ami a félelem helyett határt szab tetteinknek. Van, amit azért nem teszünk meg, mert túlságosan szeretjük a másikat ahhoz, hogy megalázzuk, túlságosan szeretjük Istent ahhoz, hogy elrontsuk ajándékait, és igen, túlságosan szeretjük önmagunkat ahhoz, hogy rosszul értelmezett „bátorságból”, azaz valójában vakmerőségből tönkretegyük életünket, álmainkat, jövőnket. Ha szereted mindazt, amit és akit kaptál – barátot, szerelmet, munkát és feladatot, vagyis az életet –, őrültség holmi nagyképűségből mindezt kockára tenni.

Persze van, amikor az embernek kockáztatnia kell, és vannak mártírok, akik mertek minderről lemondani. Csakhogy tudni kell, ők a fénylő kivételek, s tettük nem volt öncélú, soha nem bátorságuk fitogtatásáért történt. De miféle mártírium mondjuk injekciós tűvel a karban meghalni?

Hidd el: a szeretet erősebb motiváló erő arra, hogy valamit ne tegyünk meg, mint a félelem. Mert a tökéletes szeretet kiűzi a félelmet – kiűzi úgy is, hogy az Igazi Szeretet jelenlétében nincs mitől félni, és kiűzi úgy is, hogy elfoglalja helyét a lélekben és az erkölcsben.

Félelem, akarat, szeretet – az erkölcsi fejlődés szakaszainak is felfoghatók. Ne higgy annak, aki csak az első szakasz alapján ítél meg téged, tetteidet! Egyébként állítólag Augustinus mondta: szeress, és tégy, amit akarsz. Mert ha szeretsz, már tudod, mit akarsz tenni. És ennyi épp elég a teljes élethez.

Hegedűs Attila