evél&levél

Tisztelt Püspök Úr! Mindenekelőtt engedje meg, hogy jó egészséget kívánjak Önnek, szolgálatára pedig Isten áldását! Egyúttal elnézését kérem, hogy levelük közlésével kollégáim – kérésemre – megvárták, míg visszatérek szabadságomról, de nem szerettem volna azzal a tényleges tapintatlansággal tetézni "bűneimet", hogy soraikat megválaszolatlanul hagyom.

Tisztelt Püspök Úr! Tisztában vagyok azzal, hogy a kisebbségi lét óhatatlanul fokozott érzékenységet „eredményez”. Ám az, hogy az általam írt beszámoló „szenzációhajhász” lett volna, nos, ez a vád már-már tudósításom újraközlésére csábít. Beérem azonban annak a bekezdésnek az idézésével, amely a cikk 5842 karakteréből mindösszesen 756 leütést tesz ki: „Az egyházkerület püspökének tiszte volt az új szervezeti szabályzat kihirdetése, melynek elfogadásával – egyebek mellett – törvényerőre emelkedett az is, hogy a püspököt mostantól tizenkét éves mandátummal választják, és legfeljebb 71 éves koráig maradhat hivatalában. Többekben némi csalódást keltett, hogy a 72. életévében járó Mózes Árpád magára nézve még nem tekinti kötelezőnek a törvény e paragrafusát. Az egyházi vezető lapunknak is megerősítette, hogy – mivel őt a korábbi zsinat még »élethossziglan választotta« – ragaszkodik hozzá, hogy nyugdíjba vonulásának időpontját ő határozza meg… Jóllehet a zsinati ülés kapcsán a helyi sajtó előszeretettel foglalkozott ezzel a kérdéssel, az ünnepi közgyűlés mindvégig mentes maradt a személyeskedésektől.”

Tisztelt Püspök Úr! Józan eszem azt diktálná, hogy az olvasókra bízzam annak megítélését, hogy mondataim „lázítónak” avagy „embereket egymásra uszítónak” tekinthetők-e. A szívem azonban azt diktálja, hogy – amennyiben Ön ezt így érzi – akkor nyilvánosan megkövessem, és testvéri bocsánatát kérjem.

Meglehet, valóban tapintatlanság volt kitérnem az Ön személyére, csakhogy szakmailag súlyos hiba lett volna tudomást sem venni a törvénynek erről az aspektusáról. Már csak azért is, mert az egyik legolvasottabb erdélyi napilap (a Krónika) a zsinat apropójából aznap jószerével kizárólag az utódlás kérdését feszegette – mégpedig az újság címoldalán. Mentségemre szólhat talán az is, hogy találkozásunk alkalmával szemtől szembe is Önnek szegeztem ezt a kérdést, és akkor nem minősítette felháborítónak azt.

Telefonbeszélgetésünk során viszont arra kért, hogy konkrétan nevezzem meg azokat a személyeket, akikben csalódást keltett az Ön „törvényértelmezése”. E kérését már csak az Újságírói etikai kódex vonatkozó paragrafusa miatt sem áll módomban teljesíteni. Miután azonban az „élő egyház” ismérveivel kapcsolatos megjegyzésükkel többé-kevésbé magam is egyetértek, „az emberi lelkekben mérhető változások” és igények „bátortalanabb” megnyilvánulásait is szeretettel ajánlom figyelmükbe...

Tisztelt Püspök Úr! Én ugyan nem értem, miért jó az, ha csupán Ön tudhatja, hogy mikor vonul nyugalomba, de kívánom, hogy az Úr adjon Önnek kellő bölcsességet e döntés – idejekorán történő – meghozatalához!

Testvéri üdvözlettel:

T. Pintér Károly főszerkesztő