Liturgikus sarok

Egy "kívülálló" kemény kérdése nyomán...

Közeli ismerősöm mondta az elmúlt napokban a következő szavakat: "Az evangélikusok profi szónokok. Tudnak prédikálni. Megtanulták, hogyan kell beszélni. Tudják az előadás csínját-bínját. Csak a profi szónoki teljesítmény mögött nem mindig érezni ott az embert, aki úgy él, ahogy beszél, aki úgy is gondolja, ahogy mondja. Micsoda erő lenne az igehirdetésben, ha az nemcsak előadás, jól megszerkesztett szónoklat lenne, hanem hiteles tanúságtétel, amelyben a szó és (legalább) a szándék megegyezne. Ahol azt éreznék a hallgatók, hogy nem csupán azért beszél a lelkész, mert ezért kapja a fizetését, hanem azért, mert teljes valójával így hiszi, eszerint próbálja önmagát és a rábízottakat formálni."

Megdöbbentő mondatok. Olyannyira, hogy az érintett legszívesebben csípőből tüzelve lőne vissza, védve a mundér becsületét. Mielőtt ezt tennénk, gondoljuk végig a kívülálló szavának igazságtartalmát. S most nem is az igehirdetésre szeretnék koncentrálni, amiben különös szerepe van az emberi képességnek, szónoki készségnek, rutinnak, tudásnak stb., hiszen ezeket (is) mint eszközöket használja az Úristen. A liturgia egészére gondolok. Arra, hogy az előre leírt szövegek, a kötött formulák, a stabil menetrendek hogyan szólalnak meg. Holt, elmormolt, eldarált, szenvtelen mondatok sora vagy tüzes igehirdetés a liturgia, ahol ténylegesen megszólal az ige? (Gondoljuk csak végig: a liturgia tömörített Szentírás, szinte minden mondatnak van biblikus háttere, alapja, üzenete – vagy idézet, vagy utalás formájában.)

„Színház az egész világ” – ismerjük a híres mondást. Az ünnepi pillanatok és a hétköznapok eseményei. Emberek szerepeket játszanak – néha a sajátjukat, néha a másét, néha valami furcsa, kevert figurát. Színház az istentisztelet? Már csak kérdőjelesen merem leírni. Bárcsak ne kellene kiegyenesíteni a kérdőjelet felkiáltójellé! Olyan jó lenne, ha – megfelelő előkészület, az Agenda adott részének sokszoros átolvasása nyomán – megelevenedne a liturgia, az ősi, evangéliumi, apostoli, reformátori bizonyságtétel. Ha lelkész, lektor, kántor, gyülekezeti tag egyaránt érezné, hogy itt valami élő, eleven, tűzzel teli, áldott esemény zajlik: a liturgia drámája, a teremtő, megváltó, megszentelő Isten megjelenése, a vele való találkozás.

Mi – lelkészek, gyülekezeti tagok, kántorok, szolgálattevők – nem előadók, felolvasók, közreműködők vagyunk, akik bérmunkában vagy szívességből elmondunk kötelező szövegeket, hanem imádkozó emberek, akik 2000 éve Isten népének egészével, az egyházzal, ma is közel egymilliárdnyi emberrel együtt imádjuk, dicsérjük, megszólítjuk, idézzük az Istent, sőt szószólóiként hirdetjük igéjét, biztatjuk egymást az Ő szavaival. Nem hideg előolvasóként, objektív hírbemondóként, szenvtelen, érdektelen tévériporterként, hanem lelkes érintettekként, akik vagy az Isten szavait szólják (!), vagy az Istennel beszélgetnek (!) – hiszen a kettő együtt zajlik a liturgiában. Nem szerepet játszva, hanem önmagunkat adva, sőt Istent adva (!) másoknak. (Nem túl sok itt a felkiáltójel? Nem hiszem. Olyan súlyos és nagyszerű ügyről van szó, amit ezek a felkiáltójelek is alig tudnak kifejezni.)

Nézzük csak az előttünk álló istentiszteletet, a Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnapot. A „szokott” (de meg nem szokható) bejelentés – „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében” – az Isten jelenlétét, hatalmát, energiájának „idekoncentrálódását” jelzi. Nem közömbös mondat tehát. De lehet-e személytelenül olvasni a zsoltárt: „Istenhez kiáltok, és az Úr megment engem. Hallgasd meg, Istenem, az én imádságomat, és ne rejtőzz el könyörgésem elől. Szívem vergődik bennem, de én tebenned bízom”? Szabad-e szenvtelenül, kívülállóként olvasni vagy magunkban a lelkésszel mondani a bűnvalló imádság kezdő mondatát: „Nincs mivel dicsekednem előtted, Istenem…”? Hidegen hagyhat-e a kegyelemhirdetés, hogy ti. „Isten megkönyörült rajtunk”? Zenghetjük-e dicstelen, békétlen, sokszor rosszakarattal teli világunkban csak úgy közömbösen, hogy „dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat”? De ideírhatnám az apostoli áldás szavait is. Akárhányszor is ismételjük, mindig új, mindig mély, mindig életbe vágóan fontos: „az Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban”. Számtalan liturgiai idézet kerülhetne még mellé. Lehet ezeket a drága, áldott mondatokat csak úgy elmondani, szerepet játszva elhadarni, érintetlenül hallgatni?

A liturgia nem előadás, a liturgia Isten-esemény, amely nem nélkülünk, hanem velünk történik. Együtt: egymással és Istennel. Ha nem így van, a hiba nem az „Adó”-ban van, hanem a mi vevőkészülékünkben.

Hafenscher Károly (ifj.)