Evangélikusok

Bozóky Éva

A hír: A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést adományozták Bozóky Éva újságírónak. E hír alapján ültünk le beszélgetni a kitüntetettel – aki néhány hét múlva 80. életévét tölti be – a megtett útról, hivatásáról, egyházunkhoz kötöttségéről.

– A szép kitüntetést milyen indoklással adták? – kérdeztem bevezetőben.

– Újságírói, szerkesztői tevékenységemet emelték ki. Valójában tanári, könyvtárosi és újságírói diplomával a kezemben indultam neki életemnek. 1949-ben mentem feleségül Donáth Ferenchez, akivel rögös, de mégis szép, szeretetben gazdag életet éltünk. Három fiúnk született, akik közül a középső – László – a lelkészi pályát választotta. Először 1951-ben kerültünk letartóztatásra, majd 1954-ben rehabilitáltak bennünket. Az 1956-os forradalomban férjem Nagy Imre oldalán és csoportjában komoly munkát végzett, ezért újra megismertük a börtönvilágot. Megjártuk Romániát (Snagov) és az itthoni börtönöket, míg 1958-ban kiszabadultunk.

– Könyvtárosi munkája mellett legjellemzőbben újságírói tevékenységet folytatott. Milyen lapoknak írta cikkeit?

– Eleinte rendszeresen írtam az ÉS-ben és a Nők Lapjában, ahol rovatszerkesztő is voltam 28 éven át. Irodalmi, művészettörténeti, kultúrával foglalkozó írásaim jelentek meg a Képes Budapest, a Népszava, a Népművelés, a Könyvvilág, a Köznevelés, a Könyvtáros című folyóiratokban és ezek során igen nagy és széles olvasótáborral kerültem közvetlen levelezőkapcsolatba. Egy ideig a rádió nőrovatát is szerkesztettem.

A 60-as évek végén Veöreös Imrével kerültem kapcsolatba, aki akkor az Evangélikus Élet irodalmi rovatának szerkesztője is volt, és számos cikkemet hozta a lapban. Amikor a Diakónia c. folyóiratot létrehozta, beválasztottak a szerkesztőbizottságba és rendszeresen voltam írója a lapnak, irodalmi és művészeti tárgyú cikkekkel. A mai utódlapnál, a Credo-nál is tagja vagyok a szerkesztőbizottságnak. Nagyon szeretem ezt a lapot, írásaimat mindig szívesen adom ide.

– Teológiai érdeklődésének kielégítésére végezte el Hittudományi Egyetemünk levelező lelkészi szakát. Mi volt a célja ezzel?

– Tizenegy éves koromban olvastam el először a Bibliát teljes egészében, azután többször is megtettem. Mindig nagy hatással volt rám, amit olvastam, és mindig újat találtam. Nagyapám református lelkész volt, a Biblia „házi olvasmány” volt nálunk. A család vándorlásai miatt jártam az egri katolikus iskolába is, majd Pápán a református tanítóképzőbe. A többszöri elolvasás során a Biblia világa, képei, üzenete kinyílt előttem. Azért mentem a levelező tagozatra, hogy rendszerezzem mindazt, mai az évek során lerakódott bennem. Nem gondoltam lelkésszé avatásra, de ma is szívesen állok a szószékre, ha helyettesíteni kérnek.

– Miközben írásai az általános műveltségi, művészeti és irodalmi kérdéseket célozták meg, volt néhány kisebb regénye is, amelyek kimondottan egyházi, egyháztörténeti képeket, eseményeket dolgoztak fel.

– Három ilyen kisregényem született: a Claudia (1978.), a Magdaléna (1982.) és a Sebastianus (1988.) Sajtóosztályunk kiadásában megjelentek azokban az években, és most értesültem arról, hogy ezt a trilógiát készül kiadni „Szárnyas oltár” címen még ez év során egy kötetben a Luther Kiadó.

– „Zord idők nyomában” címmel jelent meg 1998-ban életírása, melyben a család történetét az átélés hűségével, irodalmi magas szinten adja közre. Ennek végén olvashatjuk e mondatot: „Fogy az élet, fogyatkoznak körülöttem az emberek is. A barátok meghalnak, az unokák felnőnek. És van unoka és van egészség – remélem, kitart addig, amíg Isten éltet és amíg feladatot ad.”

Bozóky Éva a beszélgetést e szavakkal zárta: Nem „írtam ki” magamat. Fejemet, tollamat – amíg Isten engedi – szeretném használni az egyház Urának szolgálatában. Ezt örömmel kérjük és várjuk is. Gratulálunk a kitüntetéshez és kérjük Isten erejét, áldását ezutáni szolgálatára is.

Tóth-Szöllős Mihály