Liturgikus sarok

Liturgikus sarok

Rövid szabadságom alatt az országnak olyan területére vetődtem, ahol nem volt evangélikus templom. Két választási lehetőségem volt. Vagy magamban végzem el a napi igeolvasáson túl az "ünnep megszentelését", vagy pedig meglátogatom másfelekezetű testvéreim istentiszteletét.

Az elsőre segítséget ad az énekeskönyv, hiszen az elején megtalálható az összes istentiszteleti rend, elegendő zsoltáranyagot is kínál, s az imádságos rész meditációként, imádságba-lendítőként szolgál. De vajon hányan vittek magukkal nyaralásra evangélikus énekeskönyvet? A jövőre nézve mindenkinek csak ajánlani tudom: bárhol járunk, bárhova megyünk, az útipoggyászunkban a Szentírás mellett legyen ott az énekeskönyv is. Áldás forrása lehet!

Idén többnyire mégis az ünnep megszentelésének második lehetőségét választottam. Nyári utazásaim közepette jártam református, római katolikus, baptista és görög katolikus közösségekben. Igen tanulságos volt. Sokat tanultam keresztény testvéreimtől, megerősödtem evangélikus öntudatomban, ötleteket kaptam arra, mit és hogyan lehetne jobban csinálni a saját házunk táján.

Református istentiszteleten elgondolkodtam: mennyire „maiak” istentiszteleteink? A szép, veretes nyelv akár tetszhetett is volna, engem azonban zavart. Mintha időutazáson mentem volna át, visszafelé, több száz évvel ezelőttre. Pedig: az örök ige minden korban aktuálisan jelent meg. Zseniálisak voltak az ószövetségi próféták, akik mindig nagyon időszerűen mondták el az Úr üzenetét. Nagyszerűen tudták az apostolok, hogy az evangéliumot zsidónak „zsidóul”, görögnek görögül, a mai embernek mai nyelven hirdessék. Istentiszteletünk nyelve nem szakadhat el korunk nyelvhasználatától. „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket” – hangzik a Szentírásban több helyen is a figyelmeztetés. „Ma” meghallani pedig csak korszerű nyelven lehet. Sokan szeretnék, ha az egyház csupán múltat idéző múzeum lenne. Vigyázzunk erre a valós veszélyre!

Református istentiszteleten tapasztaltam meg azt is, hogy a kántor, aki közvetlen az istentisztelet előtt kapta meg az énekszámokat, előjátéknak egy szép karácsonyi (nyár közepén!) darabot játszott. Minket, evangélikusokat is figyelmeztet a jelenség: az igehordozó zenei szolgálatot jobban meg kell becsülni – előkészítéssel, igényes elvárásokkal...

Római katolikus testvéreimet is meglátogattam. Lenyűgözött a hívek egyháziassága: nem beszélgettek, nem hangoskodtak (nem „kaszinóztak”) az Isten házában, amikor beléptek, bekapcsolódtak az imádságos csendbe, amíg ott voltak, aktívan vettek részt a szertartásban. Kevésbé ragadott meg a pap magatartása. Kedves, barátságos embernek látszott, de ez nem elég. Készülnie is kellett volna a szentbeszédre. Nem elég saját (többnyire pongyolán megfogalmazott) mondatokkal megismételni a bibliai történet leírását. Jézus tolmácsává kell lenni, ahol nem a tolmács a fontos, hanem a megszólaló Úr. Az ember a tiszta, nem szennyezett lelki táplálék után vágyakozik. Ha nem ezt kapja, akkor vagy máshol keresi, vagy leszokik az örök életre való táplálkozásról, és beéri a mulandó test etetésével… Hihetetlen nagy felelősség. Igényes igehirdetők és igehallgatók vagyunk-e mi evangélikusok?

Baptista testvéreknél is jártam. Az oldott, hangulatos istentisztelet egy idő után átcsapott szent rendetlenségbe, amelyben csupán a szent jelző igényel idézőjelet. Amennyire jól esett az érezhető, fészek-meleg testvéri közösség, néhány perc után épp annyira zavart az a kaotikus helyzetbe átvezető spontenaitás, amelyből – számomra – hiányzott a Szent jelenlétét érző Isten-félelem. Vajon nem kísért-e minket, evangélikusokat is az a veszély, hogy hangulatosnak tűnő konferálgatásokkal, a lényegretörő – egyébként szentírási – liturgikus mondatokat „fellazító” önkényes bővítésekkel olyan rendetlenséget idézünk elő, amely távol van a fegyelmezett, Istenre koncentráló, nem szószátyár imádság és istentisztelet lényegétől?

Görög szertartásúaknál is megfordultam. Ha az összetettségében bonyolult liturgia nem is mindig követhető egy protestáns ember számára, elgondolkodtató, hogy azok az egyszerű emberek, akik résztvettek egy hétköznap esti istentiszteleten (nem egész kétszáz lakosú kis faluban közel negyvenen!) milyen nagyszerűen tudták, és mondták fennhangon a liturgikus szövegeket. Meglehet protestáns fülnek ez a liturgia kissé monotonnak hat, de tény, hogy a közel egy órás liturgia során elmondtak legalább 8-10 fejezetnyi, tisztán bibliai szöveget. Megint csak arra gondoltam, milyen jó lenne, ha mi evangélikusok is tudnánk fejből ennyi bibliai szakaszt. Milyen jó lenne, ha a napi reklámszlogenek és sok minden egyéb mellett (helyett?) a lutheránusok fejében sok-sok bibliai mondás, netán összefüggő szakasz járna. Napközben, útközben, a zajló életesemények közepette talán „beugrana” egy-két igei jó tanács.

Azt hittem, szabadságon vagyok. Pedig tudtomon kívül tanulmányi úton vettem részt. Az Úristen mások példáján engem tanított…

Hafenscher Károly (ifj.)