A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 13. vasárnap

Pesti utca: átlagosan piszkos, elhanyagolt. Sietős léptű járókelők, zárkózottak, közömbös arcúak. Az egyik kapualjban hajléktalan nő alszik rongyokban, kartonpapírokon. Talán ittas, talán beteg, drogos vagy AIDS-es, talán éhezik és fázik. Mindenki továbbmegy mellette. Észre se veszik. Jelenléte 13 évvel a rendszerváltás után abszolút nem feltűnő, bárhol, bármikor találkozhatunk „vele”. A házfalon tábla: az épületben található az evangélikus lelkészi hivatal, fogadóóra 9–13-ig... A vasárnap igéjéről: hit és cselekedetek kapcsolatáról kell írnom, és ez a statikus jelenet, ez a nem kitalált, hanem valódi pesti életkép felkiáltójelként villog a monitoromon. Statikus, mert az állóképbe nem érkezik senki. A cselekvő, aki mozdít, indít, lendít, aki bátor, és kockáztatja a vadidegen sorsába való belépést, ha csak pillanatokra is, ha csak egy szó, egy kéznyújtás erejéig.

Luther Jakab levelével kapcsolatban megfogalmazott kritikai ítéletét – „Értéke annyi, mint a szalmának” – valószínűleg mindannyian ismerjük, most ne erről szóljunk. Úgy vélem: a Szentírás egyetlenegy igéjével szembesülve sem kerülhetjük meg az önvizsgálatot, így akkor sem, amikor a hit és cselekedetek viszonyáról van szó. A kritikai ítéletet tehát önmagunkon, Isten előtti kontextusban kell gyakorolnunk és a bűnbánat, a vétségeink, a mulasztásaink megvallásának talaján állva...

Alapkérdés, vagyis megkerülhetetlen szembenéznünk azzal, hogy megvallott hitünk és naponként gyakorolt cselekedeteink mennyire fedik egymást, vagy szakadék tátong-e szavaink és tetteink között? Formális, üres-e a hitünk? Élő, cselekvő-e? Ha az elmúlt 24 óránkat tekintjük például, milyen mérleget vonhatnánk ebben az összefüggésben?

A Pál apostollal polemizáló Jakab olyan izgalmas kérdésről fejti ki véleményét, amely már az 50-es években, a zsidó keresztények körében is eleven probléma volt. A leggyakrabban említett „ellentétpárok” (Jak 2,24 – Gal 2,16 és Jak 2,21 – Róm 3,28) ismeretében mégis azt lehet mondani: a kiindulópont, a szempont más-más, nem pedig a lényegben való egyetértés. Pál hangsúlya az egyedül Isten kegyelméből, hit által történő megigazuláson van: ezt semmi érdem, cselekedet elnyerni nem tudja, a törvény betartása által senki sem fog megigazulni.

Jakabnál a hit, Jézus Úrként való elfogadása nem elméleti meggyőződés: termő-, illetve hajtóerő. Az, hogy Isten megigazított valakit, a cselekedeteiből lesz nyilvánvaló, s ez nem egyenlő azzal, hogy Isten az embert a cselekedeteiért igazítaná meg. Bőven állnak rendelkezésre igehelyek, amelyekben Jakab éppen a hit (1,3–6; 2,1; 5,15), míg Pál a cselekedetek fontosságát (Gal 5,6; 2Tim 3,17; Tit 1,16) hangsúlyozza.

Miből lehet tudni, hogy Isten hit által megigazított valakit? Jakab felelete saját kiindulópontjából: csak a cselekedeteiből, amelyeket az igaz hit megteremt. A cselekedet az egyetlen „kézzelfogható” bizonyíték. Élő hitet bizonyító cselekedetekről lehet szólni, ám azt, hogy cselekedetek nélkül is van hit, nem lehet bizonyítani. Vagyis Jakab egyértelműen nemet mond a minden korban élő keresztények egyik legnagyobb kérdésére, azaz hogy lehet-e valakinek hite, ha annak nincs látható jele, cselekedete.

Jézus fáról és gyümölcséről beszél. Amilyen az egyik, olyan a másik. Lélek és test, hit és cselekedet sem választható szét. Ravasz számításból tett jó cselekedettel egy pillanatig sem állhatunk meg Isten színe előtt! Jézus minden tette, csodája, gyógyítása az Atyával való teljes bizalom, egység, hit cselekedete. Valljuk, hogy hitünk – kegyelem. Megtartatásunk, megváltásunk, bűneink bocsánata, örök életünk – csakis kegyelem. De a kérdést – avagy a napi élet szituációiban elénk álló felkiáltójeleket – nem kerülhetjük meg: hitem hozott-e létre jó cselekedeteket? Munkámban, családomban, jártomban-keltemben élem-e hitemet, szolgálok-e azzal, amim van, talentummal, lehetőségeimmel, anyagiakkal, bármivel, amit adni tudok? „Hitem és környezetem közt a cselekvésem a közeg, ami meg-, össze-, fenntart vagy éppen taszít és szétválaszt.” (Dorn Vilmos, Lelkipásztor, 1969)

A feltámadott Krisztusba vetett hit az egyetlen ösztönző erő, amely konkrét cselekvésre indíthat, amely megélt gyakorlattá teszi a megvallott hitet. A szeretet és könyörületesség cselekedeteit gyakorolni egy egoizmusban, kíméletlenségben, pénz- és sikerhajhászásban, a szegények és hátrányos helyzetűek perifériára szorításában élen járó évszázadban – Isten által ránk bízott kötelesség. A modern társadalom sokat tesz az elesettekért, intézményesíti a „segítő kezet” (például hajléktalanellátás, leányanyaotthon, „fapados” a szegényeknek, ruhaosztás, karácsonyi ételosztás), de a segélyszervezeteket nem a társadalom és benne az egyén lelkiismeret-furdalásának enyhítésére hívták életre.

IMÁDKOZZUNK!

Úr Jézus! Bűnbánattal állok meg előtted, mikor hitemet és cselekedeteimet igéd fénye világítja át. Adj erőt, hogy ne csak számmal valljalak Uramnak, hanem minden tettemmel és megnyilvánulásommal tanúd legyek. Élő hitet és hitből fakadó cselekedeteket csak te munkálhatsz bennem. Te nemcsak szép szavakat mondtál, de meghaltál értem a Golgotán, véreddel, haláloddal szereztél nekem bűnbocsánatot. Hiszek benned, Uram, és szolgálni szeretnélek téged. Add, hogy halálod ára rajtam ne vesszen kárba! Ámen.

Kőháti Dorottya