A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 13. vasárnap

Pesti utca: átlagosan piszkos, elhanyagolt. Sietõs léptû járókelõk, zárkózottak, közömbös arcúak. Az egyik kapualjban hajléktalan nõ alszik rongyokban, kartonpapírokon. Talán ittas, talán beteg, drogos vagy AIDS-es, talán éhezik és fázik. Mindenki továbbmegy mellette. Észre se veszik. Jelenléte 13 évvel a rendszerváltás után abszolút nem feltûnõ, bárhol, bármikor találkozhatunk „vele”. A házfalon tábla: az épületben található az evangélikus lelkészi hivatal, fogadóóra 9–13-ig... A vasárnap igéjérõl: hit és cselekedetek kapcsolatáról kell írnom, és ez a statikus jelenet, ez a nem kitalált, hanem valódi pesti életkép felkiáltójelként villog a monitoromon. Statikus, mert az állóképbe nem érkezik senki. A cselekvõ, aki mozdít, indít, lendít, aki bátor, és kockáztatja a vadidegen sorsába való belépést, ha csak pillanatokra is, ha csak egy szó, egy kéznyújtás erejéig.

Luther Jakab levelével kapcsolatban megfogalmazott kritikai ítéletét – „Értéke annyi, mint a szalmának” – valószínûleg mindannyian ismerjük, most ne errõl szóljunk. Úgy vélem: a Szentírás egyetlenegy igéjével szembesülve sem kerülhetjük meg az önvizsgálatot, így akkor sem, amikor a hit és cselekedetek viszonyáról van szó. A kritikai ítéletet tehát önmagunkon, Isten elõtti kontextusban kell gyakorolnunk és a bûnbánat, a vétségeink, a mulasztásaink megvallásának talaján állva...

Alapkérdés, vagyis megkerülhetetlen szembenéznünk azzal, hogy megvallott hitünk és naponként gyakorolt cselekedeteink mennyire fedik egymást, vagy szakadék tátong-e szavaink és tetteink között? Formális, üres-e a hitünk? Élõ, cselekvõ-e? Ha az elmúlt 24 óránkat tekintjük például, milyen mérleget vonhatnánk ebben az összefüggésben?

A Pál apostollal polemizáló Jakab olyan izgalmas kérdésrõl fejti ki véleményét, amely már az 50-es években, a zsidó keresztények körében is eleven probléma volt. A leggyakrabban említett „ellentétpárok” (Jak 2,24 – Gal 2,16 és Jak 2,21 – Róm 3,28) ismeretében mégis azt lehet mondani: a kiindulópont, a szempont más-más, nem pedig a lényegben való egyetértés. Pál hangsúlya az egyedül Isten kegyelmébõl, hit által történõ megigazuláson van: ezt semmi érdem, cselekedet elnyerni nem tudja, a törvény betartása által senki sem fog megigazulni.

Jakabnál a hit, Jézus Úrként való elfogadása nem elméleti meggyõzõdés: termõ-, illetve hajtóerõ. Az, hogy Isten megigazított valakit, a cselekedeteibõl lesz nyilvánvaló, s ez nem egyenlõ azzal, hogy Isten az embert a cselekedeteiért igazítaná meg. Bõven állnak rendelkezésre igehelyek, amelyekben Jakab éppen a hit (1,3–6; 2,1; 5,15), míg Pál a cselekedetek fontosságát (Gal 5,6; 2Tim 3,17; Tit 1,16) hangsúlyozza.

Mibõl lehet tudni, hogy Isten hit által megigazított valakit? Jakab felelete saját kiindulópontjából: csak a cselekedeteibõl, amelyeket az igaz hit megteremt. A cselekedet az egyetlen „kézzelfogható” bizonyíték. Élõ hitet bizonyító cselekedetekrõl lehet szólni, ám azt, hogy cselekedetek nélkül is van hit, nem lehet bizonyítani. Vagyis Jakab egyértelmûen nemet mond a minden korban élõ keresztények egyik legnagyobb kérdésére, azaz hogy lehet-e valakinek hite, ha annak nincs látható jele, cselekedete.

Jézus fáról és gyümölcsérõl beszél. Amilyen az egyik, olyan a másik. Lélek és test, hit és cselekedet sem választható szét. Ravasz számításból tett jó cselekedettel egy pillanatig sem állhatunk meg Isten színe elõtt! Jézus minden tette, csodája, gyógyítása az Atyával való teljes bizalom, egység, hit cselekedete. Valljuk, hogy hitünk – kegyelem. Megtartatásunk, megváltásunk, bûneink bocsánata, örök életünk – csakis kegyelem. De a kérdést – avagy a napi élet szituációiban elénk álló felkiáltójeleket – nem kerülhetjük meg: hitem hozott-e létre jó cselekedeteket? Munkámban, családomban, jártomban-keltemben élem-e hitemet, szolgálok-e azzal, amim van, talentummal, lehetõségeimmel, anyagiakkal, bármivel, amit adni tudok? „Hitem és környezetem közt a cselekvésem a közeg, ami meg-, össze-, fenntart vagy éppen taszít és szétválaszt.” (Dorn Vilmos, Lelkipásztor, 1969)

A feltámadott Krisztusba vetett hit az egyetlen ösztönzõ erõ, amely konkrét cselekvésre indíthat, amely megélt gyakorlattá teszi a megvallott hitet. A szeretet és könyörületesség cselekedeteit gyakorolni egy egoizmusban, kíméletlenségben, pénz- és sikerhajhászásban, a szegények és hátrányos helyzetûek perifériára szorításában élen járó évszázadban – Isten által ránk bízott kötelesség. A modern társadalom sokat tesz az elesettekért, intézményesíti a „segítõ kezet” (például hajléktalanellátás, leányanyaotthon, „fapados” a szegényeknek, ruhaosztás, karácsonyi ételosztás), de a segélyszervezeteket nem a társadalom és benne az egyén lelkiismeret-furdalásának enyhítésére hívták életre.

IMÁDKOZZUNK!

Úr Jézus! Bûnbánattal állok meg elõtted, mikor hitemet és cselekedeteimet igéd fénye világítja át. Adj erõt, hogy ne csak számmal valljalak Uramnak, hanem minden tettemmel és megnyilvánulásommal tanúd legyek. Élõ hitet és hitbõl fakadó cselekedeteket csak te munkálhatsz bennem. Te nemcsak szép szavakat mondtál, de meghaltál értem a Golgotán, véreddel, haláloddal szereztél nekem bûnbocsánatot. Hiszek benned, Uram, és szolgálni szeretnélek téged. Add, hogy halálod ára rajtam ne vesszen kárba! Ámen.

Kõháti Dorottya