Liturgikus sarok

Az istentisztelet története II.

Természetes, hogy ott, ahol a keresztény gyülekezet zsidó emberek közösségéből alakult ki, intenzívebben és mélyebben folytatódott az ószövetségi tradíció. Ott azonban, ahol „pogányokból” lettek kereszténnyé, együtt élt a tanítványoktól továbbadott zsidó hagyomány és a más (többnyire görög) kultúrából származó gyakorlat. Az előbbiek számára a nagyobb kötöttség, az utóbbiaknak a szabadság nehéz volta szabta meg az első lépéseket. Az azonban egyértelmű, hogy a korai gyülekezetek találkozásait meghatározta a Krisztus-szemtanúk élményvilága, Krisztus visszajövetelének közeli várása és mindenekelőtt a misztikus úrvacsorai közösség a Feltámadottal.

Pál apostol a korinthusiaknak ír a gyülekezeti összejövetel rendjéről, s abban kifejti, hogy a szabadságban is rendre van szükség, „mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene”(1Kor 14,33). A szabadság és a rend határozza meg tehát az első keresztények istentiszteleti életét. Mi alakul ki e kettőből? Erre ad választ a Cselekedetek könyvének tudósítása: „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (Csel 2,42). A négy komponens építő meghatározója a mindenkori keresztény istentiszteletnek: tanítás, közösség, úrvacsora (asztalközösséggel együtt) és az imádság. Az újszövetségi iratok be is mutatják azt, hogy mi módon tanítottak a hit dolgaiban, a hétköznapok kérdéseiben (anyagiak, házasság, emberi kapcsolatok, beszédstílus stb.). Arról is bőven találunk illusztrációt, hogy milyen volt a közösség működésében, felépítésében, lelkületében. Az úrvacsorával kapcsolatban is olvashatunk leírásokat, de az apostoli levelek beszámolnak a testvéri asztalközösségről is. Az imádság közösségi, többnyire kötött formáit pedig nem csak emlegetik, hanem be is mutatják (jó pár olyan imádságtöredéket olvasunk a Bibliában, amely a mai napig az istentiszteleti imádságok része). A gyökeresen új, speciálisan keresztény elem az úrvacsora és az evangéliumhirdetés. A Krisztus testébe való betagolódás és az abból való táplálkozás nem csupán tanítás, hanem napi (!) gyakorlat a korai keresztény istentiszteletben – máig példaadó módon. A Krisztus-központú igehirdetés szintén modell a mindenkori egyház számára: minden Krisztusról szól, mert Őáltala, Ővele és Őbenne… Ő a teljesség! Kialakul lassan az olvasmányok rendje, amelyben a törvény és a próféták mellett egyre erőteljesebben megszólalnak az evangéliumi történetek csírái, majd rögzített formái, és az egy-egy személynek vagy gyülekezetnek írt apostoli iratok körlevélként az összejövetelek állandó olvasmányaivá válnak. Mindezekre épül (nemcsak az egyikre vagy a másikra alapozva, hanem mindegyik Krisztusról szóló tartalmával) az apostolok, majd azok utódjainak igehirdetése. Szép lassan kiformálódik tehát az istentisztelet „igei része”. Az Újszövetség korából származó egyéb iratok és az azt követő évtizedek fennmaradt keresztény írásai már azt tükrözik, hogy a Pál apostol által kért és elvárt rend kiformálódik, és a húsvéti karakterű istentisztelet missziói lendületű igehirdetéseit megszabott formák ölelik körül. A csodálatos Krisztus-himnuszok (lásd Efezusi levél, Filippibeliekhez írt levél és a Kolosséban élőkhöz szóló levél), valamint a keresztelési alkalmat tükröző Péter-levél ezt ábrázolja. Az első keresztények gyakorlata tehát egyszerre jelzi a Szentlélek munkájának adott teljesen szabad teret (ő az alkotó, formáló, megelevenítő, programot adó) és az emberi igyekezetet, ahol a gyülekezet a szép és jó rendet biztosítva próbál minden akadályt félretenni annak érdekében, hogy a nagy találkozás létre- jöhessen.

Hafenscher Károly (ifj.)