A hét témája

Gáncs Péter a püspöki székfoglaló közben

Passió ÉS misszió Beköszöntő igehirdetésemben már jeleztem, hogy a János evangéliumából kapott bibliai alapról indulva, kettős pillérre szeretném felépíteni induló püspöki szolgálatomat: a passió és a misszió pilléreire. Fontos a kettő közötti és kötőszócska is, amely világossá teszi a kettő szerves összetartozását. A passió miszszió nélkül meddő, következmények nélküli torzó. A misszió passió nélkül gyökértelen frázis, üres propaganda.

Erről az összefüggésről nagyapám, Gáncs Aladár, az evangélikus egyházi ébredés és misszió apostola – akinek teológiai látását, lelki örökségét ma is tudatosan vállalom és hirdetem – így vallott egy, még 1934-ben, Kispesten tartott előadásában: „A misszió és a passió három okból tartoznak együvé: a passió a miszszió elindítója; ez a missziói munka központi tartalma; ezt várja a világ, mert egyéb vallásos gondolatok, ima, ének, templom, oltár, szeretet, tanítás más vallásokban is van, de hogy Isten mindnyájunk vétkét az Ő Fiára vetette, s elvégzett mindent miértünk, hogy megváltson, ilyen nincs… Missziói kereszténységet vár a világ. Az a nép, amelyben a másokért való élés ösztöne kihal, át fog esni a történelem rostáján, és az az egyház is.”

Eddig a hét évtized távolából is aktuális, profetikus üzenet, amelyhez csak annyit kívánok hozzátenni: ez a másokért élés az úgynevezett holisztikus misszió, tehát az ember egész valóját, testét, szellemét, lelkét gyógyító és szolgáló küldetés. Ennek integráns része a diakónia, melynek végre a helyére kellene kerülnie egyházunk teológiai gondolkodásában éppúgy, mint gyakorlati életében. A diakónia és misszió üres jelszavakká silányulnak, ha nem a teljes passió, azaz a Krisztus keresztjének áldozatából és feltámadása erejéből táplálkoznak.

A kereszt és a nyitott sír együtt indít a teljes misszióra. Erre kell felszabadítanunk gyülekezeteinket, melyek jelentős része még mindig önmagáért él, önmaga körül forog. Ma már nem külső erők zárnak minket gettóba, hanem saját belső erőtlenségünk, önző kegyességünk, kicsinyhitűségünk bénít. Mindebből csak a megfeszített, de feltámadott Úr tud kiszabadítani minket szavának és Lelkének ébresztő, mások felé mozgósító erejével. E vázlatos teológiai alapozás végén szeretnék még utalni a Lutheránus Világszövetségnek „A püspöki hivatal és az egyház apostoliságáról” szóló, ez év már- ciusában jóváhagyott nyilatkozatára, amelyben többek között ez áll: „A felvigyázás (episzkopé) szolgálatát az egyház mint Isten oszthatatlan népe missziójának összefüggésébe kell helyezni.” Összhangban vagyunk tehát, és együtt gondolkozunk a világevangélikusság nagy családjával.

HOGYAN? – passzió és hilaritás

Nyelvünk éles különbséget érez e két kifejezés között: a passió komor, véres esemény, a passzió viszont könnyed kedvtelés, szenvedély. Pedig a kettőnek közös a gyökere, amit éppen a szenvedély szavunk is jól tükröz. Míg a passió a misszió tartalmát adja, addig a passzió a „hogyan” megtalálásában segíthet. Küldetésünket csak szenvedélyes szeretettel, odaszánt élettel érdemes végezni, és csak így lehet betölteni.

Nehezen viseljük, ha néha langyos, középutas, jellegtelen egyháznak minősítenek minket. De talán nem a tükörre kellene haragudnunk, hanem inkább őszintén szembesüljünk a kérdéssel: vajon nem túl erős-e bennünk időnként a megalkuvó diplomáciai készség, az önmentő túlélési ösztön, a hamis tolerancia?! Nem lettünk-e szürkék, vagy ami még veszélyesebb: terepszínűek? Nem fenyeget-e minket, hogy ily módon elveszíthetjük Urunktól kapott sajátos színünket, ízünket, az első szeretet tüzét?!

Pedig meggyőződésem, hogy eredeti színünkre szükség van az ökumené gazdag palettáján. Ha feloldódva eltűnne hazánk asztaláról az a csipetnyi, a legutóbbi népszámlálás szerint mintegy háromszázaléknyi só, amit az evangélikusság jelent, hiányozna az az íz, amit éppen reánk bízott az egyház Ura. Vállaljuk tudatosan evangélikus örökségünket. Benne az „Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!” lutheri prófétai hangot, a kockázattól, a keresztvállalástól sem visszariadó szenvedélyes küldetéstudatot.

Az evangéliumról nem lehet kimérten, szenvtelenül tanúskodni. Tizenhat esztendőn keresztül Nagytarcsán olyan szószékről prédikálhattam, melynek alján ott olvasható az apostoli bizonyságtétel: „Isten igéje élő és ható…” Gyakran átélhettem, hogy szent hely, forró talaj, ahol állok. Az ige valóban csontjaimba rekesztett tűzzé, sziklazúzó pöröllyé válik, amit nem lehet csupán becsületes postásként kézbesíteni, hanem izzani, égni, sőt, ha kell, elégni kell benne és általa. Nem prédikációs stílusról van szó, nem az igehirdető habitusáról, emberi lelkesedéséről, hanem arról, hogy vajon kérjük-e kitartóan, és beengedjük-e alázatosan életünkbe a Szent Lélek tüzét? Komolyan hisszük-e, vagy csak fásultan idézgetjük: az egyháznak alapvető életfeltétele, hogy állandó pünkösdben és reformációban éljen és égjen…

S még egy rövid, kissé bizarr, de talán fontos asszociáció a passzió szóhoz, a „hogyan” kérdéséhez. A passzió szóban benne rejlik a derű, az öröm ajándéka is. Jézus passiója véres valóság, amit halálosan komolyan kell vennünk és hirdetnünk, ugyanakkor vétek önmagunk fontosságát túlértékelni ebben a küldetésben. Merjük újra felfedezni a lutheri hilaritás, a derű, a humor ajándékát. Merjünk újra nevetni – nem egymáson, de együtt és időnként önmagunkon is. Ne higgyük, hogy a Föld általunk forog, a Nap a mi hangunkra kel föl, és az egyház jövője rajtunk áll vagy bukik. Emlékezzünk az egyetlen Főpásztor, az egyedüli Jó Pásztor görcsoldó szavaira: a nyáj – s annak minden tagja, tehát még az evangélikus egyház is – az övé! Verítékszag, állandó panaszkodás, önsajnálat és sértődöttség helyett olyan jó lenne egy derűs kerületben szolgálnunk együtt, hiszen ne feledjük: délen még a nap is többet süt…

KIKNEK? – pásztorok, pedagógusok, gyülekezetek

Amikor induló püspöki szolgálatom prioritásairól szólok, akkor első helyre lelkész testvéreimet állítom. Elsőrenden a lelkipásztorok pásztora szeretnék lenni. Miért? A válasz egyszerű: ha a pásztoroknak nincsen pásztora, előbb-utóbb a nyájak is pásztor nélkül maradnak, és elszélednek. Spirituálisan éhes, rosszul táplált pásztorok nem tudnak legeltetni. Gondozatlan pásztorok alkalmatlanok mások gondozására. Agyonterhelt pásztorok képtelenek mások terhét felvenni.

Hatéves országos missziói lelkészi szolgálatom során közel száz gyülekezetben szolgálhattam. Ez alapján talán megkockáztathatom a szomorú diagnózist: lelkészi karunk testi, szellemi, lelki állapota – néhány kivételtől eltekintve – kritikus. Kritikus, azaz veszélyes önmagára, családjára, de a rábízott gyülekezetekre nézve is.

Az okokról csak nagyon röviden: szinte minden átmenet, felkészülés és felkészítés nélkül olyan új helyzetbe került lelkészeink többsége, ahol éppen a lelkipásztorolásra nem jut már időnk és energiánk. Építési vállalkozók, intézménymenedzserek, közéleti és gazdasági szakemberek, rendezvényszervezők lettünk, de közben hová lett eredeti hivatásunk? Jut-e még idő imaéletre, elmélyült felkészülésre az igehirdetői szolgálat előtt, lelki-szellemi töltődésre, továbbképzésre, lelkipásztori látogatásokra (nem protokollvizitre!), szolgatársi, baráti, családi kapcsolatok ápolására, fizikai pihenésre és regenerálódásra?

A válságos helyzetet nem lehet megoldani havonkénti néhány órás LMK-üléssekkel, évenkénti két országos lelkészkonferenciával, esetleges lelkész- evangélizációkkal. Egyrészt jól átgondolt, nem fakultatív továbbképzésre van szükség, másrészt pedig olyan lelkészi csendesnapokra – ha úgy tetszik, lelkigyakorlatokra –, ahol valóban lerakhatók a lelki terhek, és spirituálisan is fel lehet töltődni. Nyilvánvaló, hogy ez a feladat túlnő a kerületi határokon. Ehhez már országos összefogás, átfogó koncepció kell, melynek kidolgozásában és megvalósításában nagyon számítok az Evangélikus Hittudományi Egyetemen tanító pásztortársaim segítségére is.

Miközben a pásztorok pásztorolására koncentrálunk, nem feledkezhetünk meg arról a több száz hűséges pedagógusról sem, akik evangélikus óvodáinkban és iskoláinkban ugyancsak egyfajta sajátos pásztori küldetést töltenek be. Szervezett szakmai továbbképzésük – tudtommal – biztosított, de lelkigondozásuk területén még komoly adósságunk van.

Úgy látom, hogy a jövőben nem az oktatási intézmények számának gyarapítása a fő cél – bár néhány óvoda és iskola még igencsak elkelne nagyobb gyülekezeteinkben –, hanem elsősorban a hitoktatási, nevelési munka elmélyítése, többek között erre képzett iskolalelkészek szolgálatba állításával. Komolyan meg kellene vizsgálni egy evangélikus népfőiskola újraindításának reális esélyeit. Talán éppen ebben a régióban, ahol az EU-csatlakozást követően sokan átképzésre kényszerülnek majd…

Hol maradnak a sorban a gyülekezetek? – kérdezhetik sokan. Az ő pásztorolásukkal nem kíván törődni a püspök? Józanul kell látni, hogy egy ember nem tudja ellátni ezrek, tízezrek pásztorolását. Ez annál is inkább lehetetlen, mert a püspöknek is van saját gyülekezete. Már nagyon várom, hogy hatévi vándorélet után szeptember 13-án beiktassanak a Deák téri gyülekezet egyik lelkészi állásába, és így újra stabil lelki otthonra és rendszeres szolgálati területre találjak családommal együtt.

De természetesen nagy örömmel látogatok el minden gyülekezetbe és intézménybe, ahová meghívnak, akár több napra is. Nemcsak az ünnepi örömöket, de a hétköznapi gondokat is szeretném életközelből megismerni. S végül őszinte érdeklődéssel és pásztori felelősséggel szeretnék eljutni oda is, ahová nem hívnak…

MIVEL? – pásztorbot és gyógyító szó

Beköszöntő igehirdetésemben is fontos helyet kapott a pásztorbot, most, amikor induló szolgálatom lehetséges eszközeit veszem számba, szintén ezzel kezdem.

Remélem, senki nem fog félreérteni, ha azt mondom: mint egyházi törvényhozók súlyos hibát követtünk el, amikor kivettük a pásztorbotot pásztoraink, de különösen is a püspökök kezéből. Tudom, a népi bölcsesség szerint a kapanyél is elsülhet, és sajnos volt és van szomorú példa arra, hogy a pásztorbot fegyverré torzul. De ezért nem a bot a felelős, hanem az, aki nem pásztorbotként, hanem kardként forgatja, aki nem terelni, óvni, védeni akar vele, hanem másokat bántani, ütni, verni.

Jó lenne újraértékelni és komolyan venni, illetve vétetni a magunk által hozott törvényeket, mindenekelőtt Isten törvényét és rendjét. A rendetlenség egyben mindig szeretetlenséget is jelent. Ahol pedig káosz és békétlenség uralkodik, oda Isten nem küld áldást. Ahol a pásztorok harcban állnak egymással vagy a nyájukkal, ott előbb-utóbb széthullik minden…

Ezen a helyen is tisztelettel kérem a zsinati tagokat, tegyenek meg minden tőlük telhetőt azért, hogy törvényeink valóban betölthessék pásztorbot-küldetésüket is. Ne legyen igaz többé ránk az a keserű diagnózis, amely legutolsó kerületi közgyűlésünkön így fogalmazódott meg: „ez egy következmények nélküli egyház…”

De evezzünk egy kicsit csöndesebb vizekre. Eszközeink leltárba vételekor szeretném kiemelni a kommunikáció, a média lehetőségét és felelősségét. Magam is hosszú évek óta dolgozom az írott és elektronikus sajtó területén. Reálisan kell látnunk, hogy ezek a kommunikációs eszközök nem varázsszerek, de hatékonyan segíthetik egyházunkat is missziói küldetése betöltésében. A pásztorbothoz hasonlóan ezekkel is lehet terelni, védeni, ám lehet vagdalkozni, rombolni is. Bölcs és szakszerű felhasználásuk egyik drága reformátori örökségünk.

A mindennapi kenyérrel együtt korunk embere igényli a friss információt is. Terveim között szerepel, hogy szakértő munkatársak segítségével minél hamarabb olvasható legyen az interneten a „Déli Harangszó”, mely egyházkerületünk elektronikus újsága lenne. Célja, hogy gyors és pontos információáramlást, kölcsönös tájékoztatást kínáljon az internetezők egyre népesebb táborának.

Ez viszonylag könnyebb feladatnak tűnik, hiszen csak bizonyos technikai hátteret és szakértelmet igényel. Jóval nehezebb, de még sürgetőbb kihívás a hagyományos kommunikáció és az információáramlás reformációja egyházunkban. Bocsánat a talán kissé ünneprontó szavakért, de ha már annyit emlegettük ebben az évben a Lutheránus Világszövetség nagygyűlése és az országos találkozó kapcsán, hogy gyógyulás kell a világnak és az egyháznak is, akkor nevezzük néven egyházunk egyik legnyomorúságosabb fertőző betegségét, ez pedig a nyelv bűne, a felelőtlen híresztelés, a mérgező pletyka. A rádiósszerkesztő-tanfolyamon arra oktattak minket, hogy egy hír közlése előtt két dolgot kell megvizsgálni: igaz-e a hír, és érdekel-e valakit. Ez a tétel a piacorientált médiavilágban eligazító szabály lehet, ám Krisztus egyházában nem érvényes. Kevés, ha egy hír igazságtartalmáról meg vagyunk győződve, még kevesebbet számít, hogy kit érdekel, hiszen a pletykára, a rossz hírekre mindig bőven akad vevő. Az alapkérdés: vajon használok-e, építek-e a hír továbbadásával?! Hogyan is tanultuk a 8. parancsolat lutheri magyarázatát? „Felebarátunk rossz hírét ne keltsük, hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk…” A nyelv bűneiből való gyógyulásunk teremtheti meg újra az egymás közötti egészséges bizalmat, a valóban testvéri légkört egyházunkban, melynek hiányától annyira szenvedünk. Napjainkban kevés aktuálisabb zsoltárrészt ismerek, mint a 39. zsoltár 2. versét: „Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom számat…” Bárcsak minél többünk közös elhatározása lenne ez. Mondjunk rá őszinte szívvel áment, azaz úgy legyen…

KIKKEL? – csapat és család

Jézus tanítványi csapatot küldött misszióba, egy szolgálatba induló püspök sem gondolhatja, hogy terveiből bármit is meg tud valósítani egymagában. Kikre számítok?

Először is elnöktársamra, Szemerei Zoltán felügyelő úrra, akit teológushallgató korom óta, tehát közel 30 éve ismerek. Mindig is tiszteltem munkabírását, szakértelmét, leleményes szeretetét, frappánsan tömör megszólalásait, fanyar humorát. Komolyan veszem ígéretét, melyet a székesfehérvári sportcsarnokban, az országos találkozó estéjén tett, mely szerint felügyelőként nem engedi, hogy deformálódjam a püspöki székben… Igénylem és köszönettel veszem ezt az egészséges és szükséges civil kontrolt. De ezen túl nyitott vagyok ötleteire, javaslataira is. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy ezen a szép ünnepen itt, Békéscsabán vagyunk együtt. A javaslat ugyanis tőle indult, amit örömmel támogattam.

Jó reménységgel nézek az országos elnökség csapatára is, reális esélyt látok az igazi összjátékra. Kérem, fogadjanak el, fogadjanak be a csapatba, mint új játékost. Számítok elődöm, Harmati Béla püspök úr bölcs tanácsaira is, akinek tanítványa voltam a teológián. Köszönöm eddigi és kérem további segítségét, különösen is majd egyházunk külügyi munkájában.

Természetesen nagyon szoros munkatársi és baráti kapcsolatot szeretnék kiépíteni és ápolni az esperesekkel, az egyházmegyei felügyelőkkel, az országos iroda munkatársaival, az egyházi intézmények vezetőivel. Különös tekintettel teológiánk rektorával és oktatógárdájával, hiszen emberileg nézve az ő kezükben van egyházunk jövője, általuk formálódik a következő lelkésznemzedék, akikkel – természe- tesen elsősorban a déli kerületi teológushallgatókkal – szeretnék majd rendszeresen találkozni, hogy velük is igazi lelkipásztori kapcsolatba kerülhessek.

Legközelebbi, mindennapos munkakapcsolatom nyilvánvalóan a püspöki hivatal munkatársaival lesz. Itt bizonyos átszervezést tervezek. A biztos pontot, a folyamatosságot Jankó Katalin irodavezető személye garantálja, akinek munkabírását, szervezőkészségét, precizitását már az iktatás előkészítésében megtapasztaltam. Leidál János hűséges, biztos kezű gépkocsivezetőnk viszont jól megszolgált nyugalomba vonul. Helyére – a Kerületi Presbitérium jóváhagyó döntését kérve – Szabó Szilárd lelkész lép, aki eddigi rádiómissziós munkája mellett püspöki titkárként, egyfajta médiafelelőséként, hoszszabb vidéki utak esetén pedig alkalmi gépkocsivezetőként dolgozna mellettem.

A hivatalos munkatársak mellett rendszeresen szeretném igénybe venni szakértők segítségét is. Különösen is számítok Fabiny Tamás teológiai docens tanácsaira. Veszélyes, ha egy püspök magára marad – egyedül hagyják – döntéseiben…

Nagy kincs számomra, hogy munkámat ökumenikus összefüggésben, ökumenikus nyitottsággal, elkötelezettséggel végezhetem. Hálás vagyok a hazai és határon túli testvéregyházak vezetőinek reprezentatív jelenlétért. Bátorító számomra, hogy az ő áldásukkal is megerősítve kezdhetem püspöki szolgálatomat. Örülök, hogy erdélyi, felvidéki és vajdasági szolgatársaim is itt vannak, akikkel már eddig is együttműködtem a misszió különböző területein.

Kérem a jelen lévő minden egyes lelkész testvér és gyülekezeti tag rendszeres hordozó imádságát, ami munkám egyik stabil háttere lehet.

Biztató számomra, hogy együtt ünnepelnek velünk állami, közéleti vezetők is, hiszen küldetésemet nem légüres térben, hanem magyar hazánkban, népünk javára szeretném betölteni.

S vajon ki maradhatna más a legvégére, mint a család? Ha a sor elejére tettem volna őket, képmutató lettem volna, mert a zord valóság az, hogy többnyire ők kerülnek mindig a végére. Gyakran nekik jut a legkevesebb idő, figyelem, gyermeki, hitvesi, apai, pásztori szeretet. Köszönöm, hogy ennek ellenére mögöttem és mellettem állnak. Köszönöm édesapám, édesanyám, apósom és anyósom, keresztanyám támogatását, imádságaikat.

Hálás vagyok Feleségem – egyben első számú Munkatársam – türelmes, hűséges és áldozatos szeretetéért. Azért a csodáért, hogy nem csupán megajándékozott három szép gyermekkel, de úgy nevelte fel őket – sokszor helyettem és nélkülem –, hogy Tamás fiam teológus, Kristóf bölcsészhallgatóként tanul, Tünde lányom pedig a gyönyörű óvónői hivatásra készül. Köszönöm, hogy rájuk is mindenben számíthatok.

Mindezek után az ősi fohásszal kezdem meg püspöki szolgálatomat a Déli Evangélikus Egyházkerületben:

Jesu juva! Jézus, segíts!