Egyházunk egy-két hete

A türelmi rendelet hatására a 18. század végén a kemenesaljai falvak evangélikusai is templomépítésekbe kezdtek. Közéjük tartoztak a vönöckiek is, akik 1787. augusztus 20-án szentelték fel templomukat. Mivel a rendelet kimondta, hogy torony nem tartozhat az épülethez, ezért e helyütt is csak több nemzedéknyi idő után, 1903-ban sikerült tornyot emelni a templom mellé. Erről emlékeztek meg a kései utódok szeptember első vasárnapján.

A gyülekezet egykori lelkészének, Varga Gyula esperesnek a visszaemlékezéséből – melyet Kovácsné Tóth Márta helyi lelkésznő olvasott fel az ünnepi közgyűlésen – megtudhattuk, hogy az egyházközség 1903. január 20-án hozott határozatot a toronyépítésről. Egy hónappal később már el is kezdték a munkálatokat. Határidőnek a templomszentelés évfordulóját jelölték meg, ezért már a nyár folyamán harangot, majd toronyórát szenteltek. Gyurátz Ferenc püspök – minden bizonnyal az államalapítás ünnepe miatt – más jellegű elfoglaltságára hivatkozva nem tudott jelen lenni Vönöckön, de az elődök elszántsága olyan komolynak bizonyult, hogy a püspök távollétében is felszentelték templomtornyukat. Az akkori ünnepi igeszakasz Kol 3,12–17 volt, amely a mostani ünnepen oltár előtt felolvasandó igeként hangzott el.

Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke az istentiszteleten Mt 5,14–16 alapján hirdetett igét. Prédikációjában hangsúlyozta: ma már annyira megszoktuk a torony látványát, hogy az lenne a feltűnő, ha nem lenne; de Isten irgalmazzon az egyháznak, ha a világban megszokottá válik. Amikor Jézus a világ világosságáról beszél, akkor nem a kivilágított templomtornyokról szól, hanem rólunk, a gyülekezetek tagjairól. Mi magunk csak annyiban világítunk, amennyiben Jézust mutatjuk. Ő a világ világossága bennünk. Amiképpen a felépült toronyba is elhelyezték a zárókövet, úgy egyszer a mi életünkben is letétetik a zárókő. Amíg megtehetjük, addig meneküljünk hozzá hamis biztonságérzetünkből.

Az egyházkerület vezetőjének szavait követően a gyülekezet kamarakórusának és fiataljainak szolgálata színesítette a jeles eseményt, majd az ünnepi közgyűlésen Molnár Imre felügyelő köszöntötte a megjelenteket. A hozzászólók közül Vető István esperes a toronyban lévő harang istentiszteletre hívogató hangjáról szólt. Dr. Nagy János, a Vasi Egyházmegye felügyelője pedig az egykori és a mai faluképet hasonlította össze. Akkoriban az alacsony parasztházak között hatalmas lehetett ez a torony. Ma már nemcsak méretében kezd „kisebbé” válni Isten háza, hanem a személyes életünkben is. Napjainkban a közegyháztól és külföldről várunk segítséget a renoválásoknál, építkezéseknél. Ittzés János püspök e gondolatot folytatva hozzátette, hogy vannak a kemenesaljaiaknál rosszabb helyzetben lévő települések is, ahol az evangélikusság vagy a lakosság 96 százaléka veszett el például a kitelepítések miatt. Ám Jézus kiemel az önsajnálatból. Nem a múlton kell merengeni, hanem hinni őbenne, aki a templomtoronyhoz hasonlóan megtöri a szívünkben keletkező aggodalmak villámainak erejét. Mert lehet, hogy egyre kevesebben leszünk, de nem vagyunk kevésbé fontosak Istennek.

Menyes Gyula