Keresztény szemmel

Lelki tükörben a 7 (fő)bűn

Molie`re Fösvénye tragikomikus figura. Sírva lehet nevetni rajta. Komikusnak hat, ahogyan becézgeti, dédelgeti, szívéhez szorítja pénzzel tömött ládikóját. Ugyanakkor szánni valóan tragikus, hogy eközben emberi kapcsolatai ellehetetlenülnek, hiszen számára a szeretetnél is fontosabb a vagyon. Vajon csupán egy letűnt kor embertípusára emlékeztet bennünket? Nézzünk csak bele a lelki tükörbe!

A fösvénységben egy nagyon is ismerős, hétköznapi bűnre csodálkozhatunk rá sorozatunk második részében. Az anyagiasság, a pénzbálvány imádatának örökké aktuális, ámde visszataszító bűnére, amely háborúságot szít családok és népek között. A fösvény ember legmarkánsabb arcvonása az, hogy leginkább bankjegyeiben bízik. Szerinte pénzért minden megvehető ezen a világon. Mindent abban mér, oda vezet vissza, hogy az mennyibe kerül. Gondolatai szüntelenül vagyona körül forognak. Lelki szemeivel szinte látja, ahogy bankbetétjét napról napra hizlalják a kamatok. De az is meglehet, hogy olyannyira bizalmatlan, hogy pénzvagyonát otthon rejtegeti a vánkosba varrva. Álmatlan éjszakáin összeesküvési elméleteket gyárt. Szilárdan hiszi ugyanis, hogy mindenkinek egyetlen célja van: minél nagyobb összeget kicsikarni tőle. Nem hatják meg a segélygyűjtési akciók, az árva gyermekek könnyei vagy az aszfalthoz fagyott hajléktalanok segélykiáltásai. Meggyőződése, hogy minden alapítvány, szociális intézmény vagy akár egyház a saját hasznát keresi, s ez jó alibi arra, hogy szívtelenségét igazolja. Mert pénzt, azt aztán senki ne várjon tőle! Hiszen sokszor még saját magára is fukar, inkább lemond a jóízű falatokról, az új cipőről vagy a nyaralásról, csakhogy meg ne kelljen válnia imádott bankjegyeitől. Nem ritka, hogy életüket koldusként tengető emberekről haláluk után derül csak ki, hogy valójában mekkora vagyont gyűjtöttek. Persze az is ismerős, amikor a fösvény ember szinte luxus körülmények között él, de rokoni és baráti kapcsolatait felégeti, mert azok meglátása szerint rendkívül költségesek. Túl sokba kerül egy telefonhívás ahhoz, hogy csak úgy tárcsázza egy régen nem látott családtag számát, hát még ha vacsorázni hívná egy kollégáját! Ennek még a gondolatától is leizzad. Sűrűn hangoztatja, hogy az „idő pénz”, és ha valamire mégiscsak költ, szinte fenyegetően jelenti ki: „Ha én fizetek, akkor teljes joggal elvárom…” – és itt hosszú lista következik mindarról, amit a fösvény elvár másoktól. De mit lehet elvárni tőle, a megkeményedett, önző és részvétlen szívű fukar embertől, aki nyugodt lélekkel hárítja el a segítséget kérő kezet? Nem görbít egy kicsit ez a lelki tükör? Hát ilyenek azért igazán nem vagyunk! Bízom benne, hogy nem. Ám a tükörnek kissé karikíroznia kell, hogy elborzadjunk attól, amit benne látunk.

Valaki egyszer nagyon találóan fogalmazta meg azt a ma is szinte közmondásszerűen emlegetett tételt, amely a keresztény embernek a pénzhez fűződő viszonyáról olyan sokat mond: „A hívőnek a pénztárcája tér meg utoljára.” Ha pedig ez igaz, akkor érdemes elgondolkodnunk rajta. Mert ha nem is dédelgetünk minden garast, és szívtelenek sem vagyunk, hiszen adakozunk a rászorulóknak, azért mégiscsak megkísért bennünket olykor a mammon.

Nem egyszer gondoltuk már kimondatlanul is, hogy egy lottófőnyeremény megoldaná minden gondunkat. Szívesen büszkélkedünk új autónkkal, és csodálva bámultuk a gazdagok világát. Hányszor mosolyogtuk meg az őskeresztények vagyonközösségét, és tartottuk gyermekien naivnak azokat a testvéreket, akik ma is minden bevételük tizedét az Isten Országának céljaira ajánlják?! És akkor még nem is beszültünk arról, hogy mi mindenre válhat képessé az Isten gyermeke, ha a Kísértő egy zsírosabb állás, egy nagyobb darab föld vagy egy ügyeskedéssel megszerezhető örökség talmi kincseit csillogtatja meg előtte. Hová lesz ilyenkor belőle a nagylelkűség nemes erénye, amely képes úrrá lenni az irigységen és önzésen? Mivé silányodik benne az adni vágyás gyönyörűsége? Ó, pedig hányszor álltunk gyászos koporsók mellett a sírkertben, és vallottuk meg könynyek között: „Nem vihet az ember odaátra semmit, de semmit a földi világból!”

Hiába a sok felhalmozott kincs. Ha moly nem rágta meg, és a rablók sem vitték el, hát az enyészeté lesz mind. Pedig mennyi beteg, elhagyatott, hajléktalan felebaráton segíthetett volna az a pénz, ami az életétől búcsúzónak már nem nyújt vigaszt. „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől…” (1Tim 6,9–10) – írja Isten Igéje. Ez lenne a posztmodern ember kórképe? Nem, inkább az örök emberé. De jó, hogy nekünk nem muszáj lekopíroznunk a mindenkori ember természetrajzát és sorsát. Krisztus-hordozók lehetünk, akik megtapasztalták, hogy a lélek békessége, a jövő biztonsága, a szív reménysége nem mérhető aranyban. Nem boldogulni akarunk mindenáron, hanem az igazi boldogságot vágyjuk Atyánk ölelésében. És birtokában vagyunk egy nagy titoknak: ez a világ el fog múlni. Hát érdemes egy csődöt mondott bankban betétet nyitni, amikor az örök élet gazdagságát letétbe helyezte számunkra Megváltónk, és mennyei garancia van rá? Az ügyfelek fogadása ma sem szünetel.

Szőkéné Bakay Beatrix