Keresztény szemmel

Született antisportoló vagyok. Ez persze senkit nem kell, hogy érdekeljen. Azt is megértem, ha valakit egyenesen felháborít, hogy létezik ilyen „állatfajta”. A futball ürügyén arról, hogy nem tartom jónak, ha arénává tesszük magunk körül a világot, már értekeztem az Evangélikus Élet egyik korábbi számában. Most egy még brutálisabb sportról, az ökölvívásról szeretnék pár gondolatot lejegyezni.

Történt ugyanis, hogy szeptember hatodikán éjjel végignéztem egy tizenkét menetes profi bokszmérkőzést. Fáradt voltam. Pénteken azért keltem hajnalban, és vezettem összesen mintegy nyolc órát, hogy egy távoli városban eltemethessem öreg barátomat. Szombaton viszont egy örömteli ünnepen vettem részt Békéscsabán, ám közlekedés szempontjából hasonló feltételekkel.

Mégsem valami öngyötrő hajlam tartott ébren ezen az estén, hanem a kíváncsiság. Erdei Zsoltról már sokat hallottam, láttam is a tévében, amint épp küzd a szorítóban. Most a kisvilágbajnoki címét kellett megvédenie kihívójával, a spanyol Juan Delongo Perezzel szemben. Amikor felkonferálták a műsort, arra gondoltam, nem nagy ügy, két-három menet alatt eldől.

Bevallom, még az a nagyon alantas gondolat is megfordult a fejemben, talán ez az egész csak egy színjáték. Madárnak szüksége van a még nagyobb népszerűségre, és erre ez a szegedi közvetítés alkalmas eszköznek ígérkezik. Amikor azonban megláttam az ellenfelet, kissé elbizonytalanodtam. Egy nagyon jó felépítésű, életvidám fekete fiú volt, akinek legfontosabb tulajdonságaként vallásos mivoltát emlegették. Ez bizony nem megszokott. A címvédők ellenfelei többnyire már első ránézésre esélytelennek tűnnek. Ez azonban kemény küzdelemnek ígérkezett.

Ekkor kezdtem arra gondolni, hogy talán nem is Madár, hanem kihívója számára jelent majd ez az este valami rendkívüli népszerűséget. Kezdtem izgulni. Mindketten nagyon rokonszenvesnek tűntek. Mint kiderült, egykor edzőpartnerek voltak, és jó barátokként tartják számon őket. Mi lesz ebből?

Aki látta, tudja. Aki pedig nem, az eredményt szintén ismerheti. A lényeg: ez volt Madár első tizenkét menetes meccse. Sosem bokszolt még végig ennyit. Az utolsó kettőt már láthatóan alig bírta. S hogy mi történt közben? Természetesen ütötték-verték egymást. Táncoltak, védekeztek, keresték a lehetőséget, hogy eltalálják a másikat, lehetőség szerint jó erősen, eléggé érzékeny ponton. Ilyen a boksz. Amikor azonban megszólalt a csengő, azonnal leálltak, barátian összeütötték a kesztyűiket, és mosolyogva mentek a sarokba regenerálódni. És mindez tizenkét meneten keresztül, minden alkalommal. Ha valamelyikük véletlenül, a küzdelem hevében szabálytalanságot követett el, azonnal bocsánatot kért. Mind a tizenkét menetben. És a másik azonnal jelezte, hogy nincs harag. Tizenkét meneten keresztül.

A végén már mindketten alig álltak a lábukon. Nyilvánvalóan megváltás volt számukra az utolsó csengő. Pontozással, szinte fej-fej melletti eredménnyel, de Madár győzött, ezzel megtartva kisvilágbajnoki címét.

A közönség éljenez, a két holtfáradt sportoló pedig mosolyogva ölelgeti egymást az immár békés színpaddá szelídült szorítóban. Barátok. Most mindketten keményen dolgoztak. Ez volt a feladatuk. Ilyen a boksz. A szpíker kissé elérzékenyült hangon kommentálja az eseményeket: „Ha Önök nem vették volna észre, akkor most elmondom: ilyen sportszerű mérkőzést nagyon ritkán lehet látni a profi ökölvívás világában.”

Eszembe jutott valami. A bokszot most is durva játéknak tartom. A futballt sem szeretem. Valahogy mégis olyan pironkodtató, hogy még egy küzdősportot is lehet szépen, sportszerűen űzni. Nekünk viszont semmi más dolgunk nem volna, mint hogy szeressük egymást, ne küzdjünk, ne versenyezzünk, ne akarjunk győzni – még játékból se. Talán épp emiatt van annyi sportszerűtlenség – és olyan kevés barátság köztünk?

Bartha István