Napról napra

Nekünk a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül. Fil 3,20 (Ézs 66,22; Mt 6,25–34; 1Pt 5,5c–11; Zsolt 78,56–72) Mennyi energiát fektet bele a keresztény ember abba, hogy a mai rohanó és változó, hiteket felvevő és eldobó világba beilleszkedjen, megtalálja a helyét. Ám gondolkodásunknak inkább azt a hangsúlyt kellene megtalálnia, hogy most már minden igyekezetemmel és egész hitemmel Oda szeretnék beilleszkedni. Mert engem sokkal több, nagyobb köt már oda, mint ide. Itt körülvesz minden, ami mulandó, oda pedig hív maga az Élet. Tessék, lehet választani!

És láttam, és sok angyal hangját hallottam a trónus körül, akik így szóltak hatalmas hangon: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!” Jel 5,11–12 (Zsolt 34,4; Jel 12,7–12; Mt 18,15–20) Jézus Krisztusról mindenki azt gondol és mond, amit akar ebben a világban, de az örökkévalóságban már végre egy véleményen leszünk. Az örökkévalóság seregeinek bizonyságtétele a mindenséget betöltő kiáltás lesz. Amikor ezt felismerem, megilletődve, szégyenkezéssel teszem össze a kezemet, és boldog vagyok: én is látni és hallani fogom! Ott fogok állni az üvegtenger partján, és ujjongó énekemmel a mennyei seregekkel együtt fogom dicsérni az én Uramat – mert Ő ezt ígérte. Ráadásul ma még mindig tart a toborzás abba a seregbe...

A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek. Kol 3,16 (Zsolt 147,1; 1Móz 16,6b–14; Mt 18,21–35) Hiába hangzott el Sarolt tanácsa fia, István király felé az ismert rockoperában: „Rendet kell tenni, rendnek kell lenni végre!” Nem sikerült. Nem tudtuk rendezni sorainkat, nem tudtunk békességet szerezni sem a családban, sem a nemzetben, sem a gyülekezetben. Naponta tanuljuk az igazságot: csak Isten Élő Igéje teremt rendet bennünk és közöttünk, az a Krisztus, aki nem parancsokat harsog, és nem jó tanácsokkal lát el, hanem mindenekelőtt meghalt értünk. Énértem. Énmiattam. Az Ő beszéde és Ő maga itt van, bennünk kíván lakozni – ki merné vállalni, hogy ebben a helyzetben visszautasítsa?

Ezt mondta az Úr: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva.” 1Móz 8,21 (Róm 8,1; Jel 14,6–7/13–16/; Mt 19,1–12) Ő hozta meg a döntést. Azt a döntést, amelynek hihetetlenségével nem biztos, hogy tisztában vagyok. Jogosság, logika, észérvek és bölcsesség szerint ezt kell mondania: a bűn zsoldja a halál; adós, fizess – és kész. Ő pedig elhatározza, hogy nem így tesz: „Amíg mindent meg nem tettem azért, hogy életre vigyem ezt a lázadozó, öntelt, ostoba és istentelen embert, addig nem fejezem be az ügyet.” – Csodálom az Istent: micsoda hatalom van a kezében! Csodálom azért, mert micsoda hatalommal fogja még mindig vissza magát! És úgy látszik, nem esik nehezére.

Két férfi lépett az asszonyok mellé fénylő ruhában. Amikor megrémülve a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak hozzájuk: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadt.” Lk 24,4–6 (Zsolt 80,20; 1Móz 32,1–3.10–13; Mt 19,13–15) Így folytatódik az ige: „Emlékezzetek vissza, (...) az Emberfiának bűnös kezekbe kell adatnia, és megfeszíttetnie, és a harmadik napon feltámadnia”. Mindig abból fakad a kereszténység tanácstalansága, ijedtsége, hogy elfelejti az egésznek a kulcsát: a meghalt és feltámadott Krisztust. Pedig az angyalok nem véletlenül hangsúlyozzák éppen ezt: nincs itt, hanem feltámadt! Ezt kell tudnod, ez kell, hogy a te személyes kincsed legyen! Mert vagy ez marad benned, és ez tart meg, vagy légvárakat építesz, és a tekinteted mindig a földre fog szegeződni rémületedben: a saját sírodra. Márpedig Jézus nem a sírba tétetés követendő példáját akarta elénk tárni, hanem a feltámadásét!

Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Zsolt 103,2 (Lk 17,15–16; ApCsel 12,1–11; Mt 19,16–30) Hogyan is felejthetném el, amikor naponta kerülök szembe saját mulasztásaimmal, vétkeimmel, hibáimmal, és mégis azt látom, hogy az evangélium még ott van a szemem előtt! Még mindig nem vonta meg tőlem, még mindig azt mondja, hogy vérig menően szeret engem. Én, ha jól ment sorom, egészen el is felejtkeztem arról, hogy ezt neki megköszönjem. Ha rosszabbra fordultak a dolgok, akkor meg vitába szálltam vele. S mindeközben Ő mindvégig szemem elé tartotta a mennyei koronát, a Krisztus érdeméért nekem félretett, elkészített „jót”. S ma is itt lehetek az Ő igéje mellett, és az élet beszédét hallgatom!

Mutasd meg nekem dicsőségedet! 2Móz 33,18 (Róm 6,4; ApCsel 27,16–25; Mt 20,1–16) Eszembe jut a medvéről szóló tréfás történet. Eszerint a medve halállistát készített, és az erdő minden lakója rémületében csak azt kéri tőle, hadd búcsúzzon el szeretteitől. Senki nem meri azt a hatalmasat kérni, hogy a medve húzza ki a nevét a halállistáról, csak a nyuszika. A medve a hihetetlenül merész és pimasz kérésre egyszerűen azt mondja: jó, rendben van. – Amikor ma vétkeimmel odaállok Uram színe elé, s szemtelenül azt a hihetetlen dolgot kérem: „Mutasd meg nekem dicsőségedet”, tudom, hogy azt mondja: „Jó, rendben van – csak gyere velem végig az úton, és meglátod!”

Blatniczky János Dániel