Egyházunk egy-két hete

Önmagában is érték az Evangélikus Hittudományi Egyetem (népszerű nevén „a teológia”, mely nem csupán a tudományágat, hanem az intézményt is jelöli) egy-egy évnyitó vagy évzáró ünnepi ülése. Ám lassan – nagy örömmel – megszokjuk, hogy a hagyományos programpontokon (igehirdetés, rektori beszéd, gyönyörű ének- és zeneszámok, elsőévesek fogadalomtétele) túl többletajándékot is kapunk.

Idén ilyen élményt jelentett számomra dr. Szirtes Andrásnak, a Baptista Teológiai Akadémia tanársegédjének doktorrá avatása. Ki gondolta volna – akár csak néhány évvel ezelőtt –, hogy a teológiai tudományok művelése területén élhetjük majd meg az ökumenizmus talán leggazdagabb tartalmát, az egyházi személyiségek valódi együttműködését? Mennyit lehetett hallani a hit és tudomány szembeállításáról, és lám, a különböző hiten lévőket éppen a tudomány, a tudományos kutatás kapcsolja össze.

Lehet, hogy alapvetően gyakorlati oka is van ennek, mégsem egyszerűsíthető le csupán erre ez a jelenség. Még a nagyobb egyházi egyetemeken is egy-egy tanszék képvisel egy-egy teológiai tudományágat az egyháztörténettől a rendszeres teológiáig. Így érthető, hogy a doktori fokozatra törekvők, de főleg a habilitációt megcélzó vezető oktatók másik intézményben – gyakran másik egyház egyetemén – méretik meg magukat. Ez megfelel a felsőoktatási törvény előírásainak is. Ismételten jólesik leírni, hogy hazánkban az egyházi felsőoktatás – benne az Evangélikus Hittudományi Egyetem – minden tekintetben egyenrangú szereplője az egyetemi-főiskolai életnek. Igen lényeges ez a teológiai tudományok teljes jogú akadémiai elismertetésének az útján. Mert itt még van tennivaló. Minden sikeres doktori eljárás, minden habilitáció egy-egy lépés az úton. Joggal köszöntötték idén dr. Szirtes Andrást, aki 1999 óta a Rendszeres Teológiai Tanszék doktorandusza volt, és Reuss András professzor irányításával végezte a kutatómunkát, és aki ezen az ünnepi alkalmon meghatottan szólt arról, hogy nemcsak doktori címet szerzett teológiánkon, hanem életre szóló testvéri kapcsolatokkal is gazdagodott.

Az ünnepi ülést követő alapkőletétel pedig szerény történelmi eseménnyé avatta az évnyitót. Ebből az alkalomból többen emlékeztünk egy tizenhat évvel ezelőtti hasonló ünnepre. Igen, 1987 őszén kezdődött meg az Evangélikus Teológiai Akadémia új épületének építése, még a régi társadalmi rendszerben.

Valóságos csoda volt ez, de szükségszerűség is. Hiszen az akkor szerényebb létszámmal működő intézmény is kinőtte a régi épületet. Ma pedig hálatelt szívvel látjuk, hogy az új épülettel az Úristen felkészítette a kilencvenes évek megújuló egyházát és teológiáját a megnövekedett feladatok ellátására.

Ám ma már a másfél évtizede épült szép intézmény sem elegendő. Az oktatás igényei mellett különösen feszítő kérdés a holnap lelkészeinek megfelelő kollégiumi elhelyezése. Nem vigasz, hogy e tekintetben is osztozunk a nagy egyetemek gondjaiban. De a lelkészképzésben különösen hangsúlyos az oktatás és nevelés egysége, a tudomány művelése és a személyiség formálódása, a lelkészi hivatásra való sokrétű felkészülés.

Ahogy ez várható volt, a rendszerváltozást követően megnőtt az érdeklődés a lelkészi pálya iránt. Viszonylag gyorsan mérséklődött a lelkészhiány, enyhültek a mennyiségi gondok, új, fiatal munkatársak léphettek a hosszú évtizedeken át hűséggel szolgáló lelkipásztorok helyére.

A mennyiségi igényt növelte, növeli a gyülekezetek szükségletén túl a gyarapodó intézményrendszer. Jogos célkitűzés, hogy minden oktatási intézményben legyen iskolalelkész, de a különféle munkaágak – főként a diakóniai szolgálat – is számítanak a lelkészutánpótlásra.

Mégis, a rendszerváltozást követő első évtized eufóriája után a lelkészképzésben a minőségi követelmények kerültek előtérbe. Az egyházak jövőjét megkérdőjelező, jelenét korlátozó diktatúra évtizedeiben a lelkészi pálya vállalása önmagában is értéket jelentett. A polgári társadalomban, a szabadságát visszanyert egyházban a hangsúly egyre inkább a minőségre kerül. Milyen a ma és a holnap egyházában a lelkészideál? Hogyan készítheti fel erre (megfelelő szelekció után) hallgatóit a hittudományi egyetem? Mekkora az elhivatottság jelentősége, a személyiség szerepe, és milyen tudással felvértezve bocsáthatók ki a fiatalok a lelkészi szolgálatba?

Mindezek a kérdések belesűrűsödtek az alapkőletétel ünnepi pillanataiba. Mert magas szintű követelményeket nyilvánvalóan csak magas szintű feltételeket nyújtva lehet támasztani.

A különböző neveket viselt intézménynek – lelkésznevelő intézet, kollégium – nemes hagyományai vannak egyházunkban. A Teológus Otthon mindig is integráns része, kohója volt a nyolcvan évre visszatekintő egyetemi szintű lelkészképzésnek. Jó lenne, ha a különböző korszakok még élő tanúi közreadnák emlékeiket erről. És jó lenne, ha a reményeink szerint bővülő, megépülő új kollégium a mai igényeket kielégítve folytatná a legjobb tradíciókat. Az alapkőletétel az elkötelezettségről üzent.

Frenkl Róbert