evél&levél
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
A nyári konferenciák és hiterősítő találkozások érlelték meg bennem, hogy két rovathoz hozzászóljak, megfigyeléseimet megosztva Önnel.
Egyesületünk, az Evangélikus Külmissziói Egyesület célkitűzéseihez is hozzátartozik, hogy biztassa a gyülekezetek felelős tagjait imaközösségek alakítására. Szükséges, hogy minél többen vigyék Isten elé egyházunk, iskoláink, szeretetintézményeink, az itthon és külföldön végzett missziói munka, valamint a szolgálatban álló lelkészek, presbiterek, felelős egyházi személyek ügyét.
Az Oratio Oecumenica rovat – mely minden héten megjelenik – nagyon alkalmas arra, hogy ne csak az oltár elől hangozzon el vasárnaponként, hanem használata kibővíthető, például a pesterzsébeti gyülekezet imaközösségében gyakorolt módon. Hiszen olyan sokan nem tudnak vagy nem mernek saját szavaikkal Istenhez fordulni, vagy méltatlannak érzik fogalmazási készségüket az imádságra. Mi a pesterzsébeti nyugdíjaskör Dorkász imaközösségében hétfőnként kezünkbe veszszük az Evangélikus Életet, és részekre bontva, bekezdésenként más-más olvassa az imádságot. Ezért is örülünk annak, amikor egy-egy gondolatot az a közös óhaj szakítja meg: Urunk, hallgass meg minket! Ezután azok, akik még szeretnének, imádkoznak a saját szavaikkal is.
A másik megfigyelésem a Liturgikus Sarokkal kapcsolatos. Az egyik bibliakörben természetesen az új liturgiai elképzelések is szóba kerültek. Sokan hivatkoznak manapság a lutheri hagyo- mányokra, a szlovák gyakorlatra, de nemigen tudjuk, hogy a reformáció után milyen volt a magyar gyakorlat, akkor, amikor még a lutheri tanok szerint alakították ki az istentisztelet rendjét, s nem hatottak rá a kálvini egyszerűsítő törekvések. „Az istentisztelet története” című cikksorozatnak azért is örültem, mert remény van rá, hogy erre a kérdésre is sor kerül benne. Köszönöm, hogy időt szakított levelem elolvasására.
Munkájukra továbbra is Isten áldását kéri:
Bencze Imréné (Budapest)