evél&levél

Nagyon tetszett Szemerei Zoltán közhelyektől mentes, határozottságot és tettrekészséget sugárzó székfoglaló beszéde. Mégis, őszintén szólva megdöbbentett a székfoglalójában elhangzott egyik ígérete, mely szerint felügyelőként „semmilyen egyházi bíróságokhoz történő folyamodványt nem fog támogatni”. A felügyelő úr e kijelentését a bírósági eljárások lassúságával és súlyos bírósági ítéleteik végrehajthatatlanságával indokolta, majd utalt arra, hogy a „bíróságosdi” helyett a presbitérium többsége döntsön, és ezt a kisebbség fogadja el.

Aki presbiterként átélt már egy, a presbitérium és a lelkész között zajló komolyabb vitát, tudja, hogy milyen nyomorúságot jelent egy presbitérium számára többségre és kisebbségre szakadni. Egy olyan gyakorlat kialakítása, amely problémák esetén arra „ösztönzi” a presbitereket, hogy ki-ki döntse el, kiknek az oldalára áll, rendkívül rossz megoldásnak tűnik számomra. Ilyenkor elkezdődik egyfajta számolgatás, hogy ki kinek az oldalán áll, melyik tábor kire számíthat, netán ki mivel befolyásolható, kit hogyan lehet meggyőzni stb. Ráadásul abban a presbitériumban, ahol a presbiterek jelentős része egyházi alkalmazott – vagyis a gyakorlatban anyagilag is függ a lelkésztől –, erősen megkérdőjelezhető ennek a megoldásnak a létjogosultsága, hiszen a mai munkanélküliségi mutatók mellett aligha várható el egy alkalmazottól, hogy szembe merjen fordulni a munkaadójával. Ráadásul a lelkészeknek ezt követően célszerű lesz olyan presbiterek megválasztását kezdeményezniük, akikre „nehéz helyzetben” számíthatnak, akik mindenáron, mindenben kitartanak mellettük.

Tegyük fel, hogy egy lelkész (hiszen ő is „emberből van”, megtévedhet) súlyos törvényszegések sorát követi el, ami ellen néhány presbiter megpróbál tenni valamit, eredmény nélkül. Ha kerületünkben a felügyelő úr beígért elutasítása miatt nem lesz lehetőség bírósági eljárásra, és netán a többség (ami akár egyetlen emberen is múlhat) egyfajta rosszul értelmezett tisztelet vagy netán állásféltés miatt nem mer a törvényszegést kimondók oldalára állni – nos, az ilyen esetekben évekig tartó törvénysértő gyakorlat maradhat következmények nélkül.

Természetesen fordított helyzet is előállhat, amikor a – bármilyen arányú – többség mondvacsinált okokból vagy csupán unszimpátiából, lelkészét „megunva” számolja fel annak és családjának egzisztenciáját, és önkényesen dönt sorsáról. Megteheti ezt, mondván: közegyházi és gyülekezeti érdek, hogy menjen el az a lelkész, akit a többség nem akar tovább a gyülekezetben.

Véleményem szerint amikor konkrét szabályszegés vagy törvénysértés merül fel, akkor továbbra is „bíróságosdit” kell „játszani”, azért, hogy a felhozott „vádak” megalapozottságát – ha szükséges, akár másodfokú eljárás keretében is – korrekt bizonyítási eljárás keretében, esetleg szakértők bevonásával tisztázni lehessen.

Az eljárások lassúságán és különösen az ítéletek végrehajthatatlanságán – ami valóban óriási probléma – pedig bizonyára lehet mással is (törvénymódosítás, központosított lelkészi fizetés bevezetése stb.) változtatni, mint azzal, hogy a bíróságok helyett – a szükséges jogi tudással esetenként egyáltalán nem rendelkező – presbitériumokra hárítjuk a döntés felelősségét.

Azzal viszont magam is teljesen egyetértek, hogy az ilyen helyzetek legjobb megoldása a megelőzés, a gondtalan és szándékos vétkek keresztény módon történő belátása és helyrehozatalának megkísérlése, a törvényes gyakorlat visszaállítása, akár az új kerületi elnökség testvéri közreműködésével és segítségével.

Urunk áldását kérve a felügyelő úr és elnöktársa szolgálatára, tisztelettel: Mikó László (Szarvas)

Mikó László (Szarvas)