evél&levél

Az Evangélikus Élet 2003. szeptember 14-i számában lévő, a vasárnapi igeszakaszhoz írt gondolatsor egy hatásos képpel kezdődik: hajléktalan fekszik a lelkészi hivatal kapujában. Találó kép. Prédikációban, publikációban egyaránt megállja a helyét. Feladata pedig a cikkben az, hogy illusztrálja a jakabi mondatot: a hit cselekedetek nélkül halott.

Nagyszerű, mert életszerű a kép, ám életveszélyes az összekapcsolás. Azt jelzi ugyanis, hogy no lám, itt egy „hívő” pap, aki elnézi, hogy embertársa így éljen a közvetlen környezetében. Csakhogy a kép állóképszerű még akkor is, ha a cikk írója maga is jelzi, senki nem mozdulatlan, hosszú út vezetett el odáig, hogy ez megtörténhetett.

A kép ugyanis nem tartalmazza, sőt nem is sejteti, hogy talán pont azért fekszik a hajléktalan ott és nem másutt, mert itt időnként kap egy-egy szendvicset, egy kis pénzt, és legalább nem uszítják rá a zsarukat. A képből hiányzik a lelkész állandó feszültsége, aki látja az önmagát újjátermelő nyomort, amellyel szemben ő tehetetlen. A képben nincs benne a lelkész frusztrációja sem, aki érzi, rajta kérik számon, hogy minden eléje kerülő elveszett, hajléktalan ember életét, sorsát megoldja – amellett, hogy tanít, misszionál, megáll sír mellett és bölcsőnél, együtt örül az örülőkkel, és sír a sírókkal, prédikál, és mellesleg megpróbál saját családjában is teljes értékű apa és férj lenni. És ha nem vállalja föl, mert nem tudja fölvállalni minden elesettnek a sorsát, bármikor le lehet sújtani rá Jakab mondatával: a hit cselekedet nélkül halott.

Persze most túlzok, s valószínűleg a cikkíró sem erre gondolt. Csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy veszélyes egy-egy hatásosnak tűnő képet úgy használni, hogy közben nem gondolunk mögé, nem látjuk a szereplők életét, a tettek és jelenségek mögött megbújó emberi sorsokat. Jó, ha egy kép hatásos, még jobb, ha valós, de nem elég: igaznak is kell lennie.

(Teljes név és cím a szerkesztőségben)