Evangélikusok

Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon szerette a zenét és a zongorát, amelyen édesapja, a neves orgonaművész, Peskó Zoli bácsi tanította őt. Játékos kisfiú volt, aki a papa szigorú oktatása helyett mindig játszani szeretett volna vagy a Rottenbiller utcai ház pincéjének rejtelmeit felfedezni. A háború után azonban valami tragikus történt. Játék közben rátalált egy robbanótöltetre, amelyet addig piszkált, míg az felrobbant a kezében. Egyik szemére megvakult, és mindkét kezén néhány ujja csonkolt lett. Isten akaratából azonban a tragédiából csoda lett: Gyuri elhatározta, azért is megmutatja, hogy ilyen kezekkel is lehet zongorázni, orgonálni, és lehet a zenét mint Isten ajándékát szeretni.

A Fasori Evangélikus Gimnáziumban végzett – itt is apja tanította a zenére, és engedte őt közel a fasori templom orgonájához –, majd érettségi után jelentkezett a Zeneművészeti Főiskolára. Előbb karmester szakra járt, de a főiskolai tanulmányi idő alatt elvégezte az orgona és zongora szakot is. Három diplomával indult neki azoknak az évtizedeknek, amelyben nem egy átlagos zenész lett belőle, hanem egyik legnevesebb magyar orgonaművész, aki nagyszerű technikával és mély átérzéssel úgy játszott az orgonán, hogy minden hangversenye nagy siker és maradandó élmény lett. Annyira sajátja lett a zene, hogy sokak véleménye szerint például Bach műveit kevesen tudták olyan mély, belülről fakadó átéléssel előadni, mint ő. Már fiatal művészként nemzetközi versenyeken vett részt – sikerrel. Európa-szerte, Nürnbergtől Helsinkiig sokfelé adott nagy sikerű hangversenyt. Idehaza elsősorban a Zeneakadémia lett sikereinek színhelye. Főiskolás korában édesapja hangversenyein asszisztált kottalapozóként, regiszterbeállítóként. Első itteni nyilvános szereplése a diplomahangversenye volt, amelynek nagy sikerét az akkor már betegeskedő Zoli bácsi is boldogan tapasztalta. A jelenlévők közül ma is sokan emlegetik, hogy Liszt Weinen klagenjét azóta sem hallották úgy előadni, ahogyan a fiatal Peskó György játszotta. A telt házas zeneakadémiai hangversenyeken kívül az ország sok templomában adott nagyszerű egyházzenei koncerteket: többek között a szegedi dómban, a tihanyi apátsági templomban, a Mátyás-templomban és a budavári evangélikus templomban. Az eredetileg orgonára írt műveken kívül olyan zenedarabokat is átírt zongorára, mint például Albinoni Adagiója.

Zeneszeretetének és önmaga tudásának, tehetségének kipróbálásaként olyan különleges feladatot is elvállalt, mint a vakok Homérosz kórusának vezetése, melynek országos hírnevet szerzett. Sokoldalúságát mutatja az is, hogy számos helyen – iskolákban, a honvédségnél – tanított zenét, és adta át a fiataloknak nagyszerű technikáját és azt a belső tüzet, ami őt is éltette, és a zenéhez kötötte.

Mindezeken túl számára legfontosabb az egyházban végzett szolgálata volt. Évtizedekig kántora volt a budavári evangélikus gyülekezetnek, ahol azon az orgonán játszhatott, amelyet édesapja tervei szerint és közreműködésével újítottak fel. Vallotta, hogy az egyházi korálok ritmikus éneklése azt a felszabadult örömöt fejezi ki, amellyel a keresztény ember hálát ad Isten szeretetéért, kegyelméért. Közreműködésének is köszönhetően így énekel ma a budavári gyülekezet.

Peskó György szerette az életet. Ugyanakkor hálával tudta elfogadni Istennek azt az adományát, amely életében a tragédiát csodálatos megújulásra fordította. Erős akarású, néha kissé öntörvényű volt, de vidámsága, szeretete mégis sok barátot szerzett neki. Zenélés közben tudott alázatos is lenni, mert átérezte, hogy neki azt kell továbbadnia a legmagasabb szinten, amit más alkotott.

Még egy felejthetetlen emléket szeretnék megosztani Gyurival kapcsolatban. Amikor visszakaptuk a Fasori gimnáziumot, az egyház vezetése ünnepi ülést rendezett a Zeneakadémián. A műsor végeztével az egykori gimnáziumban végzett neves orgonaművészek hangversenyt adtak. Peskó György utolsóként játszott, majd műsorát befejezve felállt a villanyorgona mellől, beintett a közönségnek, és állva elkezdte játszani az Erős várunkat. A Zeneakadémia nagytermét zsúfolásig megtöltő ünneplő közönség könnyező szemekkel énekelte el evangélikus himnuszunkat.

Szomorú, hogy aki ennyire a zenének élt, élete utolsó éveiben testi leépülése következtében már nem tudott az orgona mellé ülni. De megnyugodott Istennek ebben az akaratában is, és úgy készült az elmenetelre, hogy belül, a lelkében szólt a zene. A karácsonyt még szerettei körében töltötte, december 28-án hunyt el. Hamvasztás utáni búcsúztatása január 18-án volt a Deák téri templomban Madocsai Miklós és Kendeh György lelkészek szolgálatával. Hamvait az alagsori sírkápolnában helyezték örök nugalomra.

Életét, művészetét – amellyel elsősorban egyházunkat gazdagította – köszönjük a Teremtőnek.

J. G.