e-világ
Szurkolj, ne háborúzz!
Hogy az alábbi gondolatmenetnek van-e köze Jézus Krisztushoz, értünk hozott áldozatához és az ő lelkületéhez, azt döntse el az Olvasó. Szerintem igenis van kapcsolat e két dolog közt. Sőt nagyon is sok.
Ott kezdeném, hogy sohasem szerettem a futballt. Sem nézésében, sem gyakorlásában nem lelem örömömet. Amikor testnevelésórán a többiek rúgták a labdát, én át sem öltöztem, hanem iskolaköpenyben sétálgattam az udvaron – hacsak a tanár meg nem bízott az ugrógödör homokjának simára gereblyézésével. Nem csupán és nem is elsősorban az tartott vissza ettől a játéktól, hogy nem kedveltem, hanem sokkal inkább a csapatokra osztás. „Piros trikósok ide, kék pólósok oda!” Mesterségesen létrehozott ellenfelek képződtek így, mint egy Zimbardo-kísérletben. Aztán ahogy a pályára léptek, és játékba került a labda, máris szidni kezdték egymás le- és felmenőit az egyébként egymással jó barátságban lévő osztálytársaim.
Az amerikai filmek gyakori témája, hogy az iskolák baseballcsapatai mérkőznek meg egymással. Ott a szurkolótáborok „pompongörlökkel” is kiegészülnek. „Hajrá, sárga villamosok! Fúj-fúj, barna medvék!” És természetesen fordítva. Pedig milyen jópofa dolog ez! – vethetné ellenemben valaki. Milyen játékos, milyen szórakoztató, milyen izgalmas! Hiszen kell az embereknek az aréna. Nem szükséges mindent annyira komolyan venni. Ez csak játék! – Igen.
Magam is szoktam és szeretek is játszani. A csoportos játékok pedig többnyire versenyszerűek. Kellemes, intelligens partnerekkel ez valóban nagyon szórakoztató, sőt jellemformáló és lelket építő is lehet. Egyre gyakrabban tapasztalhatjuk azonban, hogy a játékok elfajulnak: az ellenfelekből ellenségek lesznek, és a gyakran teljesen véletlenszerűen ellentétes oldalra került emberek megmagyarázhatatlan és félelmetes módon gyűlölni kezdik a túloldalon lévőket. (Tudjuk, léteznek olyan futballcsapatok, amelyek mérkőzéseit különleges rendőri előkészületekkel kénytelenek biztosítani a szervezők.) Ez a jelenség megfigyelhető a csetlő-botló kisiskolásoknak az óraközi szünetben spontán szerveződő rangadóiban is. „Szétvertük a három béseket!” Ilyen szavakat hallván biztosan sok apa büszkén tekintene férfiasságának első jeleit tanúsító fiára. Én azonban szomorkodom, amikor a Jézus által oly nagyra értékelt gyermeki ártatlanságot is megrontja a felnőttes virtus.
Többek között ezért nem szeretem a futballt. Ez persze ízlés – vagy inkább beállítódás – kérdése. Eszem ágában sincs lenézni, megvetni vagy elítélni azokat, akik szenvedélyesen képesek végigizgulni egy-egy bajnoki mérkőzést – akár a lelátón, akár a képernyő előtt. Ugyanígy szeretem és tisztelem azokat is, akiket lelkesít a labda kergetése. Hiszem, hogy lehet mindezt jól, tisztességgel, emberséggel is tenni. Magam azonban nem kapcsolom be a tévét, ha meccs van, nem kísérem figyelemmel a világot leginkább izgalomban tartó bajnokságok eredményeit sem, és nem járok stadionok környékén – pláne nem mérkőzések idején. Elég nagy a világ, elférünk benne mind: futballrajongók és magamfajták egyaránt. Legalábbis szeretném hinni, hogy mások is így gondolják.
Éppen ezért növekvő aggodalommal figyelem, ahogy az elmúlt hónapok óta némelyek mesterségesen egy hatalmas arénává változtatják a társadalmat, benne a politikát és a közéletet. Mindenáron rám akarják kényszeríteni, hogy tartozzak valamelyik csapat szurkolótáborába. El akarják hitetni velem, hogy ebben az országban csak valamilyen színű pólóban élhetek, és szükségszerűen rajonganom – s ennek megfelelően „fúj-fúj”-t kiáltanom – is kell. Ha nem akarom, akkor is besorolnak valahová. Ráadásul ennek a valahová tagozódásnak abszolutizált és kizárólagosnak kikiáltott erkölcsi rangsort is tulajdonítanak. Az egyik táborban vannak a „jók”, a másikban pedig a „roszszak”. A jók közé tartozni bölcsességről, szellemi éleslátásról, tisztaságról, bátorságról tanúskodik. A többiek mind szűk látókörűek, földhözragadtak, istentelenek, bűnösök, megalkuvók és gyávák.
Szeretnék ebből a „játékból” kimaradni. Nem azért, mintha nem lenne véleményem, hanem azért, mert a magam mégoly igaznak tartott álláspontját sem tartom annyira értékesnek, hogy emiatt értelmetlen vitákba bonyolódjak – különösen ebben az egyre féktelenebbé és erőszakosabbá váló világban. Félek azonban, hogy mégsem lehetséges kimaradnom. Akik ugyanis a maguk igen megkérdőjelezhetően kizárólagos igazsága okán arénává alakítják körülöttünk a világot, olyan pályára vittek, amelyen mindenképpen ők vannak otthon. Ha én is őrjöngenék valamelyik oldalon, akkor magammal szemben lennék vesztes. Ha pedig ülve maradok, amikor mindenki felállva tapsol, akkor úgyis az ellenfél szurkolói közé sorolnak, és jaj nekem.
Néha azonban adódnak derűlátásra okot adó pillanatok. Ilyenkor mintha a hajdani iskolaudvar ugrógödre mellett érezném magam, kezemben a gereblyével, amint a homokot egyengetem. Ilyen pillanat volt például az is, amikor az egyik vidéki város kábeltévés adásában egymás mellett ült a leköszönő és a hivatalba lépő polgármester. Az előbbi gratulált ellenfele győzelméhez, az utóbbi pedig megköszönte elődje munkáját. Ilyen egyszerű lenne? Bátor emberek.
Bartha István