Keresztutak

"Szlovák nap" a békásmegyeri gyülekezetben

A békásmegyeri „összegyülekezés napja” januárban a hazai szlovák hittestvérek bemutatkozásának alkalma volt. A gyülekezet szeretettel, ízletes sztrapacskával és süteménnyel várta a város különböző részeiből és a vidékről érkezőket.

A délelőtti prédikációt Nobik Erzsébet szarvasi lelkész tartotta két nyelven. Mindkettőn olyan szabadon, lendületesen, gazdag szókinccsel beszélt, hogy a hallgató tűnődhetett: vajon melyik az anyanyelve? Módszere is követésre méltó: nem törte mondatonként darabokra az igehirdetést, hanem elmondta először szlovákul, aztán magyarul. Kétnyelvű volt a liturgia is, az énekek egyik versszaka magyarul, a másik szlovákul hangzott el. Külön gyönyörűséget jelentett a népviseletbe öltözött nagytarcsai aszszonykórus éneke.

A délutáni együttlét a budapesti szlovák gimnázium diákjainak dalaival és betlehemes játékával kezdődött. Olyan hangulatot keltettek ezek a fehér viseletbe öltözött, tisztán csengő hangú kislányok, mint valami behavazott fiatal fenyőerdő. A hazai szlovákság sorsának, mai helyzetének bemutatását dr. Gyivicsány Anna professzor (ELTE) és Nobik Erzsébet előadásai szolgálták, szavaikhoz sokan kapcsolódtak kérdésekkel, és beszéltek rokoni, gyülekezeti kötődéseikről.

A mai Magyarország több vidékén (az Alföldön, Szabolcsban és Nógrád megyében) szétszórt szlovákok jórészt a török kiűzése után kerültek a hódoltsági veszedelmek és nyomorúságok miatt elnéptelenedett területekre. Ahonnan az ember eltűnik, ott a természet visszaveszi uralmát; az elmocsarasodott, őserdővé vált vidékek művelésére hiányzott az ember. Ezért indult meg a telepítés a Felvidékről és Németországból. Az áttelepültek nemcsak földet, de a jobbágyi terhek alól is felmentést kaptak. Megérdemelten, hiszen kezessé szelídítették a vadont, termővé tették a parlaggá vált földet. Kemény küzdelmüket mindig templom- és iskolaépítéssel kezdték. Így sikerült megőrizniük evangélikus hitüket, önazonosságukat megtartó nyelvüket.

A kisebbségi létet már a kiegyezés utáni korszak is fenyegette: az állami – és ezzel az elmagyarosító – iskolázást fejlesztette. Az állami munkalehetőségek, hivatalok elnyerése érdekében ajánlatos volt a névmagyarosítás. Ám az egyház még erős volt, az azt anyagilag támogató parasztság gazdag (a jó föld meghálálta a bizalmat), s a hagyományok, szokások még őrizték a „szlovákban a szlovákot”. A 20. század második felében a városba űzte a falu a gazdákat. Megszűntek az egyesületek, államosították az iskolákat, beszűkült az egyház mozgástere. Isten irgalmából mégis megmaradtak ezen a „jégverés-csepülte” (Illyés) Duna-tájon a kisebbségek, a szlovákok is, hogy őrizzék őseik hitét, szokásait, nyelvét.

Ha Isten úgy látta jónak, hogy az ő képére és hasonlatosságára teremtett ember sokféle legyen, akkor ez így van jól. És mivel minden büntetéshez mellékel vigaszt, én azt is hiszem, hogy Bábel tornyánál nemcsak az örök emberi hübrisz büntetéseként tette sokfélévé az emberi beszédet, hanem mert ő is gyönyörködik a sokféleségben, és meg akarja tartani azt.

Bozóky Éva

Regionális hozzárendelés: