A hét témája

Ezen a címen már néhány alkalommal írtam karcolatot, igazán nem szeretném untatni a kedves olvasót. Mégis, még egyszer kikívánkozik belőlem egy gondolat. Fiatal családot látogattam meg néhány hónapja. Első gyermekük, egy édes kisfiúcska születése fölött örvendeztek. Formás kisbaba, szopik, alszik, felébred, mosolyog, pelenkázás, a szokásos menetrend. Boldog szülők, egészséges kisbaba, mi hiánya volna még a családnak?

„Egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat!” – írta levelében Jakab a „nyelv”, a beszéd bűneiről. Az utóbbi hónapokban mintha egyre többen figyeltek volna fel erre az igazságra: milyen nagy veszély egy országban és annak közösségi életében, ha a szavakkal gonosz és hazug játékot játszanak befolyásos emberek, s még nagyobb veszedelem – teheti hozzá a kritikus gondolkodó –, ha mindezt a közösség jelentős részének hallgatag jóváhagyása fogadja. Újabban a politikusok és jogászok mintha paragrafusok sűrű szövetével terveznék ezt a tüzet oltogatni, s az egyre áthatolhatatlanabb füstfelhőt oszlatni – hiszen közös dolgaink füstje olykor nagyobb, mint a lángja...

A magyar közéletben jártas olvasó előtt már biztosan nyilvánvaló, hogy töprengéseim mit is járnak körül: a „gyűlöletbeszéd”, a közhazugságok visszaszorításának a kérdését, aminek kapcsán a legkülönbözőbb jogszabálytervezetekről, illetve ezek – nyilván nem céltalan – „lebegtetéséről” lehet hallani. A gyanús politikai hátteret most figyelmen kívül hagyva (azaz cui prodest – kinek áll érdekében?) inkább a valóságosan létező probléma megoldásához teszek fel néhány kritikus kérdést.

Gyűlöletbeszéd. Mindannyian tudjuk, hogy valami szégyenletes dologról van szó. A gyűlölet pusztít, öl. Sem emberi, sem keresztény értékeinkkel nem férhet össze ilyesmi. De miben is áll egészen pontosan a gyűlöletbeszéd? Valaki mások ellen beszél, róluk szinte kizárólag csak rosszat mond? Esetleg mindig oda lyukad ki, hogy olyannak, mint a másik, nem is szabadna lennie? Talán valaki visszatetsző testtartásban, vicsorogva mondja el a véleményét (akár jót, akár rosszat)? Hiszen ki ne tudná, hogy mosolyogva is lehet hazudni... Gyakorlás és beteg lélek kérdése az egész. S aki mosolyog, az mindig „szeretetbeszél”? Vagy esetleg a gyűlöletbeszéd csak azt jelenti, hogy valaki nagy tömeg előtt szól?

Valójában ki dönti el, hogy mi a hazugság? A sokszor kellően reklámozott és jól álcázott hazugságok világában végül is mi bizonyul felelőtlen és megtévesztő beszédnek? A többség, amely időről időre másként ítéli meg, hogy mi is az „igazság”, nyilván nem megfellebbezhetetlenül illetékes. Nem kell meszszire menni az emlékezésben: mennyi „igazság” bizonyult végül hazugságnak, s mennyi hazugságnak minősített dologról lett nyilvánvaló, hogy volt benne igazság. S talán mégsem hisszük el, hogy csak a hazugság és gonoszság kelthet haragot, indulatot, az igaz beszéd pedig nem... (Így is kellene – közösségi szempontból – olvasnunk az evangéliumokat és a prófétákat!) S valóban segítségünkre siet-e egy „jogos” megoldás, egy új törvény? Hiszen akkor a törvény alkotói és a bírók kénytelenek megadni ezekre a kérdésekre a választ – egy olyan kérdésben, ahol emberekként önmagunk felett ítélkezni a legnehezebb...

Néhány hete az egyik kereskedelmi rádió arról kérdezte a hallgatókat, hogy helyeselnének-e egy olyan törvényt, amely „büntetné a hazugnak bizonyult politikusokat”. A politikával szemben – joggal – gyanakvó hallgatók a várható válaszokat adták: természetesen büntetni kellene, de nem olyan enyhén, ahogy a rádió javasolta... A műsorban nem a nyilvánvaló közéleti csalódottság volt számomra a legszomorúbb. Sokkal inkább az, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy a problémát nem jogszabályokkal lehet kezelni vagy megoldani. Kiáltó, hogy az erkölcsi elítélés és felelősség milyen kevésre becsült. Pedig az erkölcstelen nem mindig az, amit a pa- ragrafus (és a mögötte álló ember) is bizonyítani tud, s persze nem mind erkölcsös, akit és amit a paragrafus futni hagy! Vajon miért tartjuk ma többre a törvényt az erkölcsnél? Legalábbis miért bízunk meg benne jobban, ha elrendezetlen dolgainkról van szó?

Világosan ki kellene mondanunk, hogy a törvény nem mentesít az erkölcsi mérlegelés és felelősség alól. Emberi közösség (sem ország, sem egyház) nem létezhet, nem maradhat fenn úgy, hogy közös dolgainkból, szavainkból kimarad az emberi, a személyesen vállalt oldal (a szeretet személyes felelősségvállalás!), s ezt az űrt jogszabályok kezdik kitölteni. Emberi közösségben a beszéd, a nyelv bűnei mögött sem maradhat rejtve, mintegy takarásban a szív, maga az ember – hiszen a gyűlölet, a hazugság nem a nyelven születik meg, hanem a szív teljességéből szól a száj...

Korányi András