Keresztény szemmel
Ezek a fiatalok...
Olga nénit majd szétvetette a visszafojtott düh és keserűség. Szinte szikráztak a szemei, ahogy a tele lapáttal a kezében a kuka felé bicegett. Fájós lábai mintha még sokkal jobban sajogtak volna, mint máskor.
Ahogy megpillantotta a közelgő Róza nénit, kicsit lelassította a lépéseit, hogy bevárja, és végre elpanaszolhassa valakinek, micsoda nagy méltánytalanság és durva sérelem érte. Észre sem vette a másik oldalról botjára támaszkodva lassú léptekkel felé haladó Kató nénit. Szegényt bizony megviselte a járás, görnyedt tartása ilyen nagy út után még szembetűnőbb volt. Azért is érkezett mindig ennyire korán – alig ért véget az első harang –, hogy az istentisztelet elejéig még kicsit kipihenhesse magát, és semmiféle testi nyomorúság ne akadályozza az igére való figyelésben. Kató néni a fáradtságtól kicsit elfulladó hangon üdvözölte Olga nénit, aki még mindig az utcát fürkészte.
– Jaj, maga az, Katókám, hát szabályosan megijesztett, úgy elmerültem a gondolataimban! Na de nem is csoda, hogy elálmélkodik az ember, hát ide nézzen, mit mutatok! – és diadalmasan maga elé tartotta a szemeteslapátot. Kató néni csodálkozva nézte, de szemmel láthatóan nem értette meg, mi is történt valójában. Olga néni tehát elmagyarázta neki.
– Ezt a rengeteg sarat a teremben söpörtem össze.
– Hát igen, ilyen sáros, latyakos tél már régen volt, igazán kellemetlen – bólogatott Kató néni készségesen. – Ritka az ilyen esős, langyos idő, nem is tudom, mi lesz a szegény növényekkel, de hát biztos gondja lesz ránk a Jóistennek. – Ezzel a maga részéről be is fejezte a beszélgetést, hiszen sajgó lábai mielőbbi pihenésre intették. A gyülekezeti terem felé vette tehát az irányt. Olga néni sem sokat törődött vele. Mindig ilyen élhetetlen volt ez a Kató, gondolta, és már előre örült Róza néni érkezésének, aki azonnal megértette, mit jelent a szemeteslapát.
– Megint úgy hagyták maguk után a termet, Olgikám? – kérdezte rögtön a köszönés után, és méltatlankodva rázta meg a fejét. – Ezek a fiatalok, állítom, hogy semmi jó modor, semmi kötelességtudat nem szorult beléjük. Istenem, hogy mi lesz ebből a világból!? – sóhajtott fel, és nagy fejcsóválva indult befelé.
Olga néni máris a következő érkezőknek újságolta az ifjúsági csoport szörnyű tettét, akik szintén hálás közönségnek bizonyultak, és hangos felháborodásukban már maguk hirdették tovább az utánuk érkezőknek a tudnivalókat. Mire az utolsó harang véget ért, a gyülekezeti terem tele volt elégedetlen, felháborodott emberekkel, akiknek megbotránkozott lelke alig-alig volt már képes egyéb dolog befogadására. Kató néni szíve is csordultig volt, de valami mással. Titkot őrzött ő ott, olyat, amit maga az Úr ajándékozott neki, amikor panaszát elé tárta az istentisztelet előtt. Az ige, amit a lelkész felolvasott, csak megerősítette.
Örömmel ment haza, és izgalommal készülődött a következő napok alatt a szombat estére. Még süteményt is készített. Szerette ezeket a rendetlen, figyelmetlen, de igeéhes fiatalokat, akik hétről hétre a diszkó és a kocsma helyett az Úr házában gyűlnek össze, vívódnak, töprengenek, és közülük egyiknek-másiknak újra és újra csodálatosan megnyílik a szíve Jézus Krisztus előtt. Nem, nincsenek készen, de úton vannak. A szombat estét tehát nagy izgalommal várta Kató néni, és amikor a férje, András bácsi pihenni tért, megnyugtatta, hogy neki még lesz egy kis dolga ma. 8 óra körül aztán nehézkes léptekkel útnak indult, hogy időben érkezzen. Az összejövetel végén épp az imádságnál tartottak, amikor az ajtóhoz érkezett. Csendesen nyitott be, nem zavart vele senkit, és a sarokban gyorsan-halkan le is ült. Csak ekkor vette észre, hogy most nem fáj a lába. – Egy ilyen nap után kész csoda – gondolta, de nem csodálkozhatott sokáig, véget ért az imádság, a fiatalok meglepett arccal méregették. Egy magas barna fiú az ő utcájukból (az apját még ismerte, de ezeknek a mai gyerekeknek olyan nevük van…) meg is kérdezte:
– Hogy tetszett ide kerülni ilyen későn? – Kató néni nyugodtan előszedegette a friss, illatos túrós pogácsát, az asztalra tette, és válaszolt.
– Először is gondoltam, jól fog esni egy kis harapnivaló, biztosan megéheztetek mostanra.
A fiatalok jóízűen láttak neki a finom falatoknak. Öröm volt nézni őket, többen megdicsérték, megköszönték az ajándékot, volt, aki még a zsebébe is tett.
– Másodszor pedig – folytatta Kató néni – elpakolom a székeket, és kitakarítom a termet utánatok. Tudjátok, ilyen sáros, latyakos időben képtelenség vigyázni a tisztaságra. Holnap reggel pedig istentisztelet lesz.
Azzal elkezdte a rendezkedést. A fiatalok egy pillanatra döbbenten bámultak rá, aztán mind egyszerre kezdtek beszélni: Tessék csak hagyni, majd mi megcsináljuk. Pillanatok alatt készen leszünk, elég sokan vagyunk. A kézmosónál van egy partvis, azt használhatjuk? Kató néni, honnan lehet felmosót kérni? Mire körbepillantottak, minden a helyén volt. A tiszta és rendes terem előtt pedig egy nagyon büszke ifjúsági csapat állt, és elégedetten méregették művüket.
– Máskor is rendbe tesszük mi, emiatt nem kell fáradni Kató néninek – mosolyogtak a lányok készségesen.
– A pogácsa persze más, ha tetszik gondolni… – viccelődött egy fiú, de a többiek jól hátba vágták. Az istentiszteletekről ismerős magas, szemüveges fiú, aki az előbb az imádságot is vezette, komoly arccal keresgélt valamit a gitárja tokjában.
– Igéslapok – nyújtotta Kató néni felé mosolyogva. – Mindenkinek adunk, aki először csöppen be közénk. Tessék húzni közülük! – biztatta. Egy díszes keretben álló rövid zsoltárvers állt a lapon. Kató néni csak átfutotta a sorokat, nem akarta feltartani a kis csapatot tovább.
– Köszönjük a segítséget, csókolom! – búcsúztak a fiatalok. A kijáratnál előreengedték, és beszélgetve széledtek szét, ki-ki az otthona felé igyekezve. Kató néni is sietősre fogta a lépteit. Későre jár, ideje pihenni.
Csendesen nyitott ajtót, nehogy felzavarja nyugovóra tért párját. Óvatosan öltözött át, de a ruhája zsebében lapuló kártyát a félhomályban is megérezte, és kíváncsian vette ismét kézbe, hogy a túlsó szobában lámpafénynél újra megnézhesse. „Az Úr az én erősségem, olyanná teszi a lábamat, mint a szarvasé…” – olvasta könnybe lábadt szemmel. Mintha csak neki írta volna sok-sok éve ezt az igét az Úr, és őérte került volna a Bibliába. Hisz csakugyan megtapasztalta ma ismét, hogy Ő erőt adott, a lába olyan könnyen engedelmeskedett, mintha nem is az övé lenne. Újra meg újra elolvasta az igét, és úgy telt el vele, ahogy az ember egy illattal szívja tele a tüdejét. A szíve örvendezve ficánkolt. – Ezek a fiatalok… – mosolygott fejcsóválva. – Az ember annyi mindent kap tőlük… És megköszönte őket az Úrnak.
Az ágyban fekve még egyszer hálát adott, és megosztotta örömét az Úrral. A lábai sem rakoncátlankodtak ezen az estén, és szabad, derűs volt a lelke. – Igaz is, miért fájnának? – gondolta, és könnyes szemmel, de mosolyogva dúdolta el az ő egykori ifjúsági csapatuk kedves énekét: „Futnak, nem lankadnak meg, járnak, nem fáradnak el, mert az Úr erősségük nekik…”
Füller Tímea