Élő víz
Csak ne Isten nélkül!
Valójában sok mindent teszünk azért, hogy megtartsuk az életünket – nem csak biológiai értelemben. Meg akarjuk tartani fiatalságunkat, vagyoni helyzetünket, jó hírünket, szokásainkat, hobbinkat, röviden: a magunk képzelte életünket, terveinket, álmainkat. Megtartani azt, ami számunkra az "életet" jelenti. Ami nélkül – ahogy mondják – nem érdemes élni… Ami nélkül nem élet az élet. Ilyen lehet például a munka is. Sokan ezért félnek nyugdíjba menni. "Mi értelme lehet az életemnek, ha már nem lesz munkahelyem, íróasztalom, nem keresek pénzt, nem lesz szükség rám… Fog-e »ízleni« ezek után még az élet?" – teszik fel gyakran a kérdést.
Az a baj, hogy mindezzel voltaképp az önálló, pontosabban Istentől független életemet akarom megtartani. A Biblia szerint ez azért veszélyes, mert ilyenkor úgy teszek, mintha nem lenne Uram és Megváltóm. Nem bízom Benne, és ezért úgy érzem: nekem kell „kézbe vennem” az életemet. Ez nem más, mint Isten félretétele!
Izrael népe a pusztában vándorolt, és Isten Lelke Jézust is a pusztába küldte (Mt 4). De világosan látnunk kell, hogy a pusztában nemcsak az ember által készített kenyér van, hanem égi manna is (5Móz 8). Az életet valójában nem csupán a földi, testi kenyér biztosítja, „mert nem csak kenyérrel él az ember” (Mt 4,4).
Meg akarom tartani az életet – nem az a baj ezzel, hogy élni, dolgozni akarok és egészséges lenni, hanem hogy mindezt Isten kikapcsolásával akarom elérni. Mikor Jézus nem akarta a köveket kenyérré változtatni a pusztában, ezt azért tette, mert nem akart Isten nélkül, saját erejéből segíteni önmagán (bár lett volna erre hatalma). Tehát megmaradt az Isten iránti engedelmesség boldogító útján, és bizalommal várta, hogy Isten megadja a segítséget. Tudott várni, és le tudta győzni addig a testi éhséget is. Nem akarta úgy megtartani az életét, hogy elveszíti az Atyával való szoros kapcsolatot. Tudta, hogy fontos a kenyér, a testi táplálék, de a legfontosabb az Atyával való kapcsolat. Ezt kell nekünk is mindennap őrizni, hogy szívünk meg ne keményedjen Isten felé.
Fontos, hogy Isten irányította Jézust a pusztába. A puszta nem a meditáció, az elcsendesedés helye elsősorban, hanem a kísértésé, sőt az ördöggel való szembekerülésé. Számunkra ma a hitetlen, Isten nélküli környezet a „puszta”. Ez eleve álladó kísértés a gyülekezet számára. Körülöttünk a legtöbb ember másképp él, másban bízik. 5Móz 8,2 szerint a pusztába vezető útnak célja van. Isten azért vezet a pusztába, hogy „megsanyargatva és próbára téve, megtudja, mi van a szívünkben”. Mert a bajban, kísértésben derül ki, van-e a szívünkben hit, békesség, türelem, remény; hogy hol keresünk kiutat, vigasztalást, erőt. A cigaretta, a konyak után nyúlunk, vagy talán a világ zajában keressük a feledést? Netán csak a hit látszata van meg bennünk, és megtagadjuk annak erejét (2Tim 3,5)?
A pusztán átmenni csak úgy tudunk, ha nem „vesszük be” azt a hamis bölcsességet, hogy „csak önmagunkban bízhatunk”. A napi segítséget, az apró csodákat azok tapasztalják meg boldogan, akik Istentől, hittel várják azokat. Akkor megtapasztaljuk, hogy Ő megáldja a kis nyugdíjat, a megtört egészséget, és megsokasítja a maradék munkaerőt is. Erőt ad a nehéz emberek elhordozásához és az öregség terheihez. Csak ne nélküle akarjunk mindent megoldani. Hiszen „aki meg akarja tartani az életét, az elveszti” (Mk 8,35)…
Gáncs Aladár