Liturgikus sarok

Az istentisztelet története V.

Sorozatunk legutóbbi részében a változás, a tisztulás szükségességéről szóltunk. Az egyház – istentiszteleti életét tekintve – mellékutcákba, sőt olykor zsákutcákba jutott. A 14–15. században az előreformáció képviselőinek próbálkozásai már sejtetik, hogy meg fog rendülni mindaz, amit addig biztosnak és állandónak hittek. Az előreformátorok "vészharangkondításai" után az egyházért élő, az Istennel való egyéni harcát megvívó Luther lépett színre, hogy Isten eszközeként megtisztítsa, eredeti alakjára formálja vissza az egyházat.

Elgondolkodtató, hogy Luther hatalmas reformátori munkája legkevésbé az istentiszteletet érintette. Tisztában volt a tradíció erejével, és komolyan vette, hogy a liturgia egységessége az egyház egyetemességét és egységét reprezentálja, ezért nem is nyúlt semmihez, amely a hitben előtte járók szellemi, lelki, kegyességi örökségét tükrözte. Ugyanakkor érezte, hogy a Krisztus evangéliumában rejlik az az erő, amit nem szabad szégyellni, sőt inkább magasba emelve láthatóvá, elérhetővé kell tenni. Ha formákról van szó, csupán ez a kérdés: nem ütközik-e az evangéliummal. Ha tartalomról van szó, akkor csak az számít: érvényre jut-e az Isten mindeneket átölelni képes kegyelme.

Kora istentiszteletét is csak e mérce szerint kritizálta. Ahogyan nem akart új egyházat, úgy nem akart új istentiszteleti rendet sem. De amiképpen a megújult egyház volt a vágya, úgy szerette volna, hogy az istentiszteleti élet is megújuljon, és a liturgia az ige koncentrált hordozójaként Isten kegyelmét közvetítse az embereknek. Az istentisztelet rendje, formája, mondanivalója egy és ugyanaz volt számára: Isten evangéliumának drága ajándéka; a hír, hogy egyedül Krisztusért, egyedül kegyelemből, egyedül hit által van üdvösségünk, azaz kiteljesedő örök életünk.

Luther istentisztelet-kritikája elsősorban a miseáldozat gondolatát vette célba. Úgy vélte: a szentség Isten ajándéka, amelyben kézzelfogható módon, ízlelhető formában jön elénk a kegyelem. Nem az ember mutat be áldozatot azért, hogy kiengesztelje az Istent, hanem Isten hozta meg a legnagyobb áldozatot a kereszten, amikor értünk adta egyszülött Fiát. Ezért hirdeti Luther – Pállal együtt – az Úr halálát, míg el nem jön.

Másodszorra Luther kritikája a hiányérzetből fakadt. Nem kapott elegendő helyet és hangsúlyt a keresztény istentisztelet akkori gyakorlatában a hirdetett ige, a prédikáció. Luther számára ez nem igemagyarázat, Szentírás-értelmezés vagy valamiféle tanítás volt, hanem az élő evangélium, Isten közöttünk megszólaló hangja – ez ma is újra meg újra megszívlelendő… Egy fontos prédikációjában arról szólt: az istentiszteleten nem történik más, minthogy Isten beszél velünk, és mi imádságban és magasztalásban felé fordulunk. Amikor Luther ezt a kettőt – az igét és szentségeket – egymás mellé tette, akkor nem két külön részről és tartalomról volt szó, hanem ugyanarról, ti. az egy szükségesről: Isten Jézus Krisztusban való jelenlétéről.

Luther az istentisztelet megreformálásában igen mértéktartó és – tőle szokatlan módon – szelíden lépegető volt. Megtartotta az addigi teljes miserendet a „megtisztított” úrvacsorai résszel. Mindkét híres istentiszteleti rendjét misének nevezte (Formula missae, illetve Deutsche Messe). Megtartotta a megszokott istentisztelet-tételeket (Introitus, Kyrie, Gloria, Kollekta, Espistola, graduálének, Credo, Sanctus, Agnus Dei stb.), csak éppen szétosztotta a „szerepeket”, s ahol lehetett, ott a gyülekezet szolgálatát vette igénybe – elsősorban énekelt formában.

Döntő volt számára, hogy a nép a saját anyanyelvén hallhassa az istentisztelet minden részét. (A diákoknak pedig – praktikus és pedagógiai szempontból – ajánlotta továbbra is a latin nyelvű istentiszteleteket.)

Luther katolikus volt: nem evangélikus és végképp nem lutheránus. Az egy egyház ősi rendjébe tagolódva nem az istentisztelet letisztult, kikristályosodott formáit akarta megváltoztatni, hanem a belső töltést megújítani. Az istentiszteletet megreformálása nála ennyit jelentett: visszaállítani azt, ami áldott, gazdag, tartalmas volt korábban – és hozzátenni a „ma hangját”, az élő gyülekezet igére nyitott fülét és énekre nyitott száját, hogy hangozzék és visszhangozzék az evangélium.

Így állt helyre az istentisztelet kétfókuszúsága, ahol két fő gyújtópont található: az ige és a szentség. De csak egyetlen személy áll a középpontban: az élő, kegyelmes, irgalmas, feltámadott Jézus Krisztus.

Hafenscher Károly (ifj.)