Evangélikusok

A november eleji révfülöpi felügyelői konferencia immár hagyományossá vált egyházunkban. Sikerét jelzi, hogy az egyházkerületek is felismerték a nem lelkészek szolgálatát elősegítő esemény fontosságát, és programjaikban megjelent a felügyelők rendszeres találkozási lehetősége.

Régen meghaladott az a leegyszerűsítő gondolkodás, hogy a lelkész a gyülekezet lelki épüléséért felelős, míg a „világi” terhek a felügyelőre nehezednek. Lelkész és presbitérium, kitüntetetten a felügyelő kapcsolat- és feladatrendszere ennél lényegesen összetettebb. A lelkész – egyszerűen kifejezve – mindenért felelős, ehhez meg is van a képzettsége és a törvény által biztosított hatásköre. A felügyelő – és a presbitérium – minden teherben osztozik, segíti, egyben jó értelemben ellenőrzi lelkésze munkáját. Természetesen az egyéni adottságok, érdeklődések mindenütt színezik a képet. Van lelkész, aki a sikeres vállalkozóknál is otthonosabban mozog a gazdasági kérdésekben, és vannak olyan „laikusok”, akik gyülekezeti munkásként értékes vezetőik a különféle bibliai alkalmaknak.

Évente sajátos kihívás, hogy melyek azok a témák, amelyek számot tarthatnak a felügyelők érdeklődésére. Az idei választás feltehetően telitalálat, s az ott elhangzott kérdéseknek, javaslatoknak a konferencia után is tovább kell gyűrűzniük az egyházi közgondolkodásban.

Idén az egyház jövőképe lesz a találkozó központi kérdése. Közelebbről azt a kérdést járja majd körül, hogy az alaptevékenység, a gyülekezeti munka, a gyülekezetépítés mellett mennyire kell az energiákat a közjó szolgálatára fordítani. Merre tartson a Magyarországi Evangélikus Egyház? Mennyire szükséges az oktatási intézmények hálózatát fejleszteni? Hol és milyen kapacitású szeretetintézmény épüljön? Meddig fejlesszük a sajtómunkát, divatosabban szólva a tömegkommunikációs tevékenységet?

Valódi kérdések ezek, amelyek a személyi, tárgyi, anyagi erőforrások felhasználását illetik. Ma el nem érhetőnek látszik az ideális állapot, a minden tekintetben alulról, a gyülekezeti szintről építkező egyház, amelyben az egyházközségek nemcsak eltartják magukat, hanem hozzájárulnak a magasabb egyházkormányzati szintek és az intézményrendszer – iskolák, szeretetotthonok stb. – működéséhez. A gyülekezeti elven megfogalmazott egyházi törvényeink ezt a modellt tételezik fel, így épül fel a rendszer az Országos Presbitériumig, illetve Közgyűlésig, de az anyagi erőforrások másként összegződnek. Ez adja az Országos Elnökség sajátos, a törvényben eléggé meg nem határozott felelősségét. Ezen testület szorosan vett egyházkormányzási teendői, valamint a Presbitérium és a Közgyűlés határozatait előkészítő tevékenysége mellett kapcsolatot tart az állami szervekkel és a hazai, illetve külföldi testvéregyházakkal.

A rendelkezésünkre álló adatok szerint a gyülekezeteknek legfeljebb egyharmada képes teljes mértékben gondoskodni magáról, de a nagyobb beruházásokhoz, felújításokhoz többségük már támogatásra szorul. A gyülekezetek kétharmada számára többet kell, hogy nyújtson a közegyház, mint amennyivel ők hozzájárulnak a közterhekhez. Az egyház működését szolgáló anyagi erőforrások döntő része az államtól érkezik. Az iskolák, szeretetintézmények, gyűjtemények működését segítő normatív támogatás nem tekinthető egyházfinanszírozásnak, mert a szektorsemleges tevékenyégfinanszírozásból adódik. Az egyházfinanszírozás fő elemei az egyszázalékos felajánlásokból számított támogatás, az ingatlanrendezés kapcsán kialakított járadékrendszer, illetve annak kiegészítése, épületrekonstrukciós és némely céltámogatás. Minden politikai erő elismeri e támogatások jogosságát, mind az egyházak múltját, mind jelenkori és jövőbeni szolgálatát tekintve. Legfeljebb a támogatások technikájáról folyik a vita: miként lehetne minél igazságosabb automatizmusokat kialakítani, hogy ne legyen politikai alkuk tárgya az egyházfinanszírozás. Nem valószínű, hogy a közeljövőben alapjában változna a rendszer, amely netán nagyobb egyházi aktivitást igényelne, például az egyházi adó hivatalos bevezetésével.

A jelen helyzetben az egyház igen nagy felelőssége a jelentősnek mondható erőforrások felhasználása, elosztása.

A felügyelői konferencia ezt a kérdéskört igyekszik majd körüljárni a november 7-i esti bevezető előadásokat követően. Elsőként Szebik Imre elnök-püspök szól az egyház jövőképéről, majd szavait a gazdasági erőforrásokat ismertetve Szemerei Zoltán egyházkerületi felügyelő, a téma legavatottabb szakértője egészít ki. Szombat délelőtt először az iskolarendszer, ezt követően pedig a szeretetintézmények helyzete kerül terítékre, míg délután a médiamunka megvitatását általános fórumbeszélgetés követi. A fórum vasárnap reggel folytatódik, végül a konferencia hagyományosan istentisztelettel zárul.

A felügyelőknek két szélsőséges álláspont között – mindkettő jelen van egyházunkban – kellene megtalálniuk a helyes arányokat. Létezik olyan nézet, mely szerint minden erőt a gyülekezetekre, még konkrétabban a misszióra, a közvetlen miszszióra kell fordítani. A másik nézőpont képviselői úgy vélik, hogy a missziót is a közjó szolgálata, az egyház társadalmi jelenléte segíti elő leginkább. Úgy vélem, e két gondolkodásmód – eltekintve a szélsőségektől – összebékíthető, szintetizálható, és kialakíthatók az optimális arányok. Ennek egyik előfeltétele az egyházi élet, benne a gazdálkodás átláthatósága. A felügyelők joggal várják el a teljes körű informáltságot, ugyanakkor véleményük igen fontos a döntések előkészítésében.

A felügyelői konferencia megbecsültségét jelzi – ez is hagyomány –, hogy mindhárom püspök részt vesz, és áhítatok megtartásával szolgálatot vállal az alkalmon.

Frenkl Róbert