Kultúrkörök

Nem, nem kevertem össze a címben a szavakat, mindössze nyomatékosan szeretnék utalni arra, hogy nem egy új művet láthat az, aki jegyet vált az éjszaka vetített és bizony az ülőképességet (is) próbára tevő Apokalipszis most című filmre. Hiába a kényelmes hely, a jó minőség, több mint három és fél órát végigülni bizony fárasztó dolog – és nem csak fizikailag. A most behozott, úgynevezett rendezői változat ötven perccel hosszabb az eredeti – Magyarországon 1979–80-ban bemutatott – mozinál. Ebből a verzióból ugyanis (sok más egyéb mellett) már nem hagyták ki a kommunizmust-szocializmust bíráló részt.

Kár, hogy e mostani bemutató eleve nem túl nagy nézettségre számíthat, mivel a hatalmas moziláncok nem láttak üzletet a forgalmazásban, és csak kevés helyen, ritkán vetítik. Hiszen ha egy film a multiplexeknek nem hoz busás hasznot, jobban teszi, ha nem is létezik... Ami igaz, az igaz, az Apokalipszis most nem egy habkönnyű mulatság, s igazából csak annak tanácsos megnézni, aki elviseli a borzalmak látványát, és fel tudja magában dolgozni a világra szabadult rossz bemutatásának naturalista képeit. A 18 év alatti korosztálynak pedig egyáltalán nem javasolt a film megtekintése!

Francis Ford Coppola nagy hatású alkotását – mely két Oscar-díjat, a cannes-i filmfesztivál nagydíját és egy Arany Glóbuszt is elnyert – Joseph Conrad A sötétség mélyén című könyve ihlette, bár attól több ponton is eltér. Az alaptörténetet a rendező a vietnami háború idejére teszi át.

Willard százados (Martin Sheen) azt a megbízást kapja feletteseitől, hogy egy kis őrnaszáddal kutassa fel és ölje meg Kurtz ezredest (Marlon Brando), aki a hadsereg megbízásából gerillahadsereget szervezett a kambodzsai bennszülött törzsekből. Kurtz ugyanis egyre elborultabb elmével valóságos vérfürdőket rendez, ráadásul több olyan ügynököt is kivégeztet, akik fontos információkkal szolgálhattak volna a hírszerzés számára.

A film ugyanakkor nem elsősorban erről a megbízatásról szól: Coppola mozija több síkon is értelmezhető mű. Lehetne egy egyszerű, a filmes zsargonban „road movie”-nak tekinteni (az út közben történt eseményeket feldolgozó filmeket szokták ezzel a divatos kifejezéssel jelölni), hiszen első kétharmada egy katonai egység utazását mutatja be egy dzsungelfolyón – annak összes kellékével együtt.

Lehetne tehát emiatt egyszerű háborús kalandfilmként említeni – de mégsem lehet, mert filozofikus töltésű, sokszínű rétegei továbbgondolásra ingerelnek, vélemény-, koncepcióformálásra kínálnak lehetőséget. S mindezek mellett igazi élmény, ahogyan a film bemutatja „a háború” agyrémét. Néhol már-már dokumentátorként tárja fel az őrület, a vietnami háború poklát, amelyet sokan csak egy jó bulinak vagy egy jó pénzkereseti lehetőségnek tartottak. Eközben pedig egy monumentális eposz kerekedik ki a háború, az ember ember által való pusztítása ellen. Mindezek mellett pedig nem akármilyen színvonalon bemutatott karakterábrázolásokat, illetve gyönyörű képeket, briliáns operatőri munkát láthatunk, amelyért – ezúttal aligha vitatható módon – jogos volt az Oscar-díj. De hasonló csemegét kínál a „vájtszeműek” számára a világítás, a rendezés, a hang is.

De nem ezekről szeretnék szólni. Nem is arról, ami a film egyik különleges érdeme – s amelyet azóta sem sikerült sokszor utánozni –, hogy nemcsak bemutat valamit, hanem elénk tárja azt, bevon a cselekményébe, s olyannyira közel hozza az eseményeket, mintha ismerősünk mondaná el, személyével, személyiségével hitelesítve a történteket.

Sokkal fontosabb, hogy többeknek ezzel a filmmel vált, válhat világossá az a vízió, hogy milyen lenne, hogyan működne az a világ, ahol az emberekben nincs jelen Isten – sem a mozdulatokban, sem a gondolatokban, sem a lelkekben, sem az értelemben; ahol semmit nem motivál a Teremtőnek, a Tőle kapott parancsolatoknak való megfelelés vágya, kényszere. Olyan világot láthatunk, ahol természetes, hogy cinikusan elmennek mások szenvedése mellett, egyetlen cél a túlélés, ahol érdem a vagánykodással vegyített kegyetlenkedés, de nem erény a szeretet, a boldogságot pedig nem az erkölcsi jó jelenti – ahogyan az ókori bölcs mondta –, hanem a gyilkolás kétes dicsősége. Egyszóval „teljes pompájában” bemutatkozik az elsilányult, kiüresedett, céltalan, istentelen élet.

Mindezek után adódik a kérdés, miért érdemes a keresztényeknek is megnézniük a filmet?

Jóllehet nem jelenik meg a vásznon a hitről, a kereszténységről való „filozofálgatás”, s – egy abszurd és visszataszítóan szarkasztikus jelenet kivételével – nem esik benne szó Istenről sem. Pedig a film Róla szól, pontosan azzal, hogy nem említi Őt. Egyszerűen – kegyetlen őszinteséggel – mutatja be azt a világot, ahol nem adnak helyet, teret Istennek.

Köztudomású, hogy a Biblia nem pacifista, ám a Szentírásban olvasható halálnak mindig isteni oka és célja van. Ezért sem fogadható el az ember által bűnként elkövetett gyilkosság, még akkor sem, ha valaki (valakik) – netán egy közösség érdekére vagy ideológiájára hivatkozva – célt és okot hazudnak e bűn mögé. De – szomorú kimondani, ám igaz – ezt is meg kell ismernünk, mert van, kíséri világunkat. Azért pedig külön hálával tartozunk Urunknak, hogy ilyen olcsón juthatunk ennek megismeréshez: elég, ha három órácskát ülünk egy légkondicionált terem süppedős plüssfoteljében. Nagyon nagy ajándék az, hogy nekünk csak egy vászonnyi adatott a borzalomból, és nem kell megtapasztalnunk azt!

Mód kínálkozik arra is, hogy megpillantsuk a demokrácia sokszor bizony álságos valóságát. A rossz, a bűn sötétsége mellett biztosabban megláthatjuk, felismerhetjük a jó csillogását, ismereteink birtokában pedig tovább juthatunk, mint a film főhőse, akinek erejéből csupán egy lépésre futotta. Otthagyva borzalmas korábbi világát, kilépett a hadseregből – igaz, csak azután, miután végrehajtotta a kegyetlen parancsot.

Bizonyára nem véletlen, hogy biblikus címet kapott Francis Ford Coppola filmje. Aligha lehetett volna találóbban öszszefoglalni a hosszú eseményfolyamot.

Figyelmeztet ez a film, s ezt a jelzést 2001. szeptember 11-e után már nem lehet nem komolyan venni.

Gyarmati Gábor