Keresztény szemmel

Szexuális felszabadításnak titulálták a múlt század második felében azt a mozgalmat, amely a begyepesedett, „görcsbe szorult” emberiséget a nemiségére és az azzal való szabad élésre kívánta nevelni. Szalonképesek lettek a „felvilágosítók” – akár politikai eszközökkel, akár a nemiség „technikai eszközeinek” árusításával hozakodtak elő. Az idő haladtával olyan hihetetlen nyilvánosságot kapott a kérdés, hogy a média által buzgón támogatott kampány ellen egyre halkabb lett, és szinte elnémult az óvók, intők, a figyelmeztetők hangja. Különben is gyorsan akasztották a nyakukba a maradi, a konzervatív, az ódivatú feliratú táblát, s biztosak lehettek abban, hogy a média mindent megtesz kifigurázásukért, nevetségessé tételükért, sőt kipellengérezésükért. Ideál lett a „szingli”, „Mózes-kalickákat” kellett fabrikálni a kitett bébiknek, évtizedeken át volt szabad a lányoknak különböző gátló szerekkel nyomorítaniuk magukat, miközben egyre nőtt a magzatelhajtások, vetélések száma – törvényesen és társadalmilag elfogadottan. Hovatovább pedig szinte minden tiltakozás és jajkiáltás elnémult…

Talán még a római egyház ismételgette egyre sűrűbben a tiltást, ám – nem utolsósorban – saját köreinek nem mindig egyenes életvitele ezt is elhalkította, illetve érvénytelenné tette. Protestáns egyházainknak pedig – tisztelet a ritka kivételnek! – attól való páni félelmükben, hogy „fundamentalistáknak” kiáltják ki őket, megint csak igazat kellett adniuk a marxi valláskritikának. A vallás – mondá a „bölcs” – szívesen vállalja a tűzoltó szerepét, s azt őrült buzgalommal végzi, ahelyett hogy gondoskodna a tűz kitörésének megelőzéséről… Csődöt mondtunk a felvilágosításban és a megelőzésben, de – miután ég a ház – szinte beteges gyújtogatók módján, hatalmas erőbedobással nyüzsgünk ott a tűzoltók élvonalában, se erőt, se pénzt, se időt, se fáradságot nem sajnálva...

Csak hogy el ne bízzuk magunkat, a napokban újabb lármát csaptak a hormonkutatók. Közel 30 éve figyelik azt a folyamatot, amely az állatvilágban egyre fokozódó gyorsasággal megy végbe. Fogy például a hím halak száma, ami azt jelenti, hogy valami zavar lépett fel a hormonháztartásban, s ez okozza a természetellenes folyamatot. A további vizsgálatok az ivóvizünkre irányultak, és a kutatók megállapították, hogy abban mértéken felül találhatók meg a női fogamzásgátló és a férfi fogamzás-elősegítő hormonpreparátumok maradékai. Ezek a vizelettel kerülnek a vízbe, és semmiféle tisztítási módszer, folyamat nem képes őket eltüntetni, hatástalanná tenni. Statisztikusok szerint sok száz millióra tehető a fogamzásgátló hormonpreparátumokat naponként fogyasztó nők száma, és néhány év óta a férfiak számára gyártott fogamzásgerjesztő készítmények is megszaporodtak. Ugyanakkor rohamosan csökken a férfilakosság spermatermelése az elmúlt 40 év vizsgálatai alapján. Lehetséges lenne, hogy a természet rendjét felborító önkényes beavatkozásaink a rend felborításának következményeit mégiscsak ránk hárítják, és azok káros hatását mi szenvedjük el?

Tennivalónk akad bőven, mert a fejünkre nőtt a modern pestis, az AIDS. Hátborzongató számokat közölt az UNAIDS és a WHO, az Egyesült Nemzetek egészségüggyel foglalkozó osztálya. Több mint 36 millióra becsülik a fertőzöttek számát, és 22 millió ember már meg is halt ebben a betegségben! A legkatasztrofálisabb helyzet Afrikában van. Ha nem jut eszébe a világnak valami új segítési módszer, akkor 2010-re Botswana, Namíbia, Szváziföld és Zimbabwe lakói átlagban 30 évesen halnak meg. Uganda minden tizedik lakosa fertőzött, ez 1,8 millió embert jelent. A nyolcvanas évek óta félmilliót már halálba vitt a kór az országban. Talán új, halvány reménysugárnak könyvelhető el a Dél-afrikai Unió legfelsőbb bíróságának döntése, amely olcsó gyógyszerek gyártására kötelezi a gyógyszergyárakat.

Tudjuk, hogy nem lehet egyszerűen a „szexuális forradalom” számlájára írni az irgalmatlan betegséget? Ahhoz túl magas az önhibájukon kívül megbetegedettek száma! De mintha valami végzetes lett volna abban, ahogy a férfi és a nő közötti legbensőségesebb kapcsolat elfelejtkezett eredeti rendeltetéséről, és ahogyan tárggyá, azaz beszenynyezhető és lealacsonyítható vásári portékává züllött az áruba bocsátott emberi test és annak minden viszonyulása. Egyik sem vezethetett jóra. S ezt a tragédiát az sem szépítheti meg, ha szándékos torzításokkal és torzulásokkal most már vásárra visszük azt, ami még megmaradt az istenadta, jó nemiségből, s azokat természeteseknek kiáltjuk ki. Minthogyha a természet, a környezet tönkretétele után már a jövendő emberiséget is tudatosan szeretnénk megnyomorítani. Az pedig valósággal égbekiáltó, ahogy a „tabu” vagy az „emberi jogok” kategóriáit koptatjuk. Mert ha valami már tabu, akkor annak eredeti jelentése az, hogy az védett, oltalmazott, megóvott valami. S az emberi jogok élén nem a „melegség” vagy az abnormitás, hanem az élethez való hamisítatlan jog áll. Ezt védik nem csupán a törvények, hanem ez az Isten akarata is! Hogy éljünk! Ezt nem ködösíthetik el modernkedő új szakkifejezéseink, „elideológizált” alibijeink sem. Azzal még nem oldjuk meg milliók tragédiáját, legfeljebb szalonképessé akarjuk tenni azt. Szinte tehetetlenül kell megkérdeznünk: mit tud segíteni az ENSZ nemrég megszavazott évi tízmilliárd dollárja, amelyet az AIDS, a malária és a tuberkulózis elleni harcra szavazott meg? Hiszen még az összeg maga is kétséges, és szétosztani csak azt lehet, amit előbb összeadnak. Ez pedig még várat magára...

Csak azt ne bizonygatnánk egyre gyakrabban, hogy „alapjában véve” milyen jó is az ember...!

Gémes István (Útitárs 2003/4.)