Keresztény szemmel

Az orvosommal beszélgetek. A téma most nem konkrétan az egészségi állapotom, hanem egy gyermek vállalásának lehetősége feleségemmel.

Megfogalmazom a félelmeimet. A betegségem, a gyógyszerek, amelyeket szedek, vajon nem jelentenek-e veszélyt leendő utódom számára? Megemlítem, hogy talán az örökbefogadás lenne a megoldás. Orvosom – doktornő, több gyermek édesanyja – döbbentem néz rám:

– Zoltán, maga nem akarja átörökíteni a génállományát?

Mi tagadás, most rajtam a megdöbbenés sora. Mert sok mindent elképzeltem én már e témát illetően. Elképzeltem, ahogy babakocsit tologatva sétálgatunk a feleségemmel az utcán. Elképzeltem, hogy egy göndör fürtös kislány vagy szöghajú fiúcska lovagol a térdemen. Hogy korán reggel tejért, zsemléért a boltba sietek: legyen mit készíteni reggelire, tízóraira. Hogy megtanítom majd úszni, korcsolyázni, kerékpározni, merthogy ezek nélkül nem lehet teljes életet élni. És elképzeltem már sok ehhez hasonlót. De a génállományom átörökítésének lelkesítő gondolata speciel eddig még nem jutott eszembe. Az igazat megvallva nem is érzek ezzel kapcsolatban semmiféle lelkesedést.

Rácsodálkozom viszont arra, hogy ugyanazt a dolgot hányféleképpen vagyunk képesek megfogalmazni, s bár a kifejezések ugyanazt jelentik, mégsem mindegy, hogy adott esetben melyik hangzik el közülük.

Gyermek. Az anyaméh gyümölcse. Az élet értelme. Szülők szeme fénye. Isten ajándéka. Közvetlen utód. Egyenes ági leszármazott. Átörökített génállomány...

Nézem a doktornőt. Nem fér a fejembe, hogy tudta a lehetséges variációk közül a legkevésbé hatásosat – de az sem túlzás, ha azt mondom: a kívánt hatás ellenkezőjét kiváltó – megfogalmazást kiválasztani? Ha nem ismerném, azt gondolnám róla: ennek a nőnek nincsenek érzései. De ismerem. Negyvenhez közeledett, amikor harmadik gyermeküket várták a férjével. Mindenféle vizsgálatokra akarták küldeni az életkora, a nagyobb kockázat miatt, ám ő semmilyen vizsgálatnak nem volt hajlandó alávetni magát. Azt mondta, hogy képtelen lenne a benne megfogant élet ellen dönteni. Tudom, hogy vannak érzései, még ha így, orvosi köpenybe rejtett édesanyaként nem is találja meg mindig a legmegfelelőbb kifejezéseket. Ha Isten megsegít bennünket, elviszem majd hozzá a gyermekem. Kedves doktornő – mondom majd –, szeretném, ha megtekintené átörökített génállományomat.

Németh Zoltán