Keresztény szemmel

lelki tükörben a 7 (fő) bűn

Nem görbe a lelki tükör, ha ma csak egy óriásira kitátott emberi szájat látunk benne? Nem, nem, ez a száj mindent elnyel. Mértéktelen az evésben, ivásban, dohányzásban, a földi örömök habzsolásában. A torkos ember ars poeticája így hangzik: „Amit megettél, megittál, saját magadra áldoztál, azt senki nem veheti el tőled.” Ez az önzés természetrajza. Ha minél több élvezetet gyűjtöttünk be, akkor nem hiába éltünk; ha leszakítjuk jelenünk minden nyíló virágát, akkor nem kell majd halálos ágyunkon zokognunk az elszalasztott lehetőségeink miatt. A vég pedig minden egyes nappal közelebb kúszik hozzánk, ragadjuk hát meg a mát, és kalandra fel!

Ugye mennyire ismerősek ezek a mondatok? Nemcsak kortársainktól hallottuk őket, magunk is mondtuk már. „Hát még ezt vagy azt sem engedhetjük meg magunknak? Akkor minek él az ember!?” – szalad ki a betegek száján, amikor az orvos diétát javasol, vagy egy kis mértékletességet kér az alkoholban, dohányzásban, változást a túlhajszolt életmódban. De nem megy, mert a torkosság, a mértéktelenség, az ajzó- és nyugtatószerek gyakori szedése, nem beszélve a kábítószer használatáról: megkötözöttség. Mai divatos szóval élve szenvedélybetegség, amelynek gyógyítása hosszadalmas (ha egyáltalában lehetséges) az orvostudomány mai állása szerint.

Ilyen szigorú lenne az Úristen? Egy ínycsiklandozó étel elfogyasztása, egy pohárka vörösbor felhörpintése, egy kis kellemes pipázgatás vagy egy táncmulatság is bűn lenne a szemében? Ugyan már, hiszen az Úr Jézus is hálával törte meg a kenyeret, és a kánai menyegzőn is szívesen vett részt! Igen ám, de a torkosság, a mértéktelenség Megváltónkat még csak meg sem érintette, ha kellett, negyven napon át böjtölt. Mindenben fegyelmezett és kiegyensúlyozott volt. Atyjától örömmel fogadta azt, ami a test táplálására kell, azonban minden körülmény között szem előtt tartotta, hogy mindezek jelentősége nem nőhet túl az Istennel való lelki kapcsolaton! A torkos, mértéktelenül élvhajhász ember ugyanis bálványává teszi azt, amit meg-ehet, megihat, elfüstölhet, amivel a testét kényeztetheti. Nem törődik az élet Királyával, nem ápolja kapcsolatát Teremtőjével. Szívesebben jár divatszalonba vagy aerobikedzésre, mint a templomba. Szaunázik, és masszázst kér, hiszen folyton fitt meg fiatalos szeretne lenni, mert meggyőződése, hogy a tökéletes test teszi boldoggá. Ellentmondás lenne ez? Hiszen a torkos embert általában elhízottnak, slamposnak, ápolatlan külsejűnek képzeljük el, aki egész nap a tévé képernyője előtt lustálkodva nassol.

A torkos, vagyis testimádó embernek két típusa ismeretes. Az első építi, a második rombolja testének állapotát, s bár az előbbi emberileg sokkal vonzóbbnak hat, és természetesen egészségesebb is, abban mindketten megegyeznek, hogy a földi örömöket többre becsülik a mennyeieknél. „Mert sokan élnek másképpen: akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy ők a Krisztus keresztjének ellenségei; az ő végük kárhozat, a hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek” (Fil 3,18–19) – írja Pál apostol. Mindenki, aki elhanyagolja a Szentháromság egy igaz Istent, aki kerüli munkáját, aki kihúzza magát a felelősség alól, aki visszautasítja a rászorulók megsegítését, aki veszélyezteti saját és mások egészségét, aki minden idejével és energiájával élvezetének hódol – legyen az pozitív vagy negatív előjelű szenvedély –, bizony bálványává teszi azt. Ez pedig nem csupán annyit jelent, hogy az ember elveszíti emberi méltóságát, tönkremehet az egészsége vagy az erkölcsi élete, és szenvedélye miatt szeretetlenséggel vádolják majd elhanyagolt rokonai, barátai; hanem a bálványimádás élet- és üdvösségveszélyes mezsgyéjére is rálépett.

De hogyan lehet szabadulni a torkosság elemésztő rabságából, miként lehet életünk szenvedélymentes? Hívő testvérek is beszámolnak arról, hogy megdöbbentő élmény volt számukra: amikor szenvedélyüktől szabadulni vágytak, akaraterejük cserbenhagyta őket. Ne gondolja hát a nyájas olvasó, aki Ura kegyelméből szenvedélyektől mentes életet élhet, hogy csak az akaratgyenge, tutyimutyi ember képtelen leszámolni rabbilincseivel. „Ne egyél vagy ne igyál már annyit!” – szól a receptszerűen is felírható megoldás. De ez nem ilyen egyszerű. A Szabadító ereje nélkül nem megy. A torkos, testének hódoló, tehát minden ízében testiesen gondolkodó ember a sátán fogságában van. Ő pedig nem egykönnyen ereszti el azt, akit már egyszer megfogott, és kalodában tart. Arra törekszik, hogy a szerencsétlen áldozat lelkét is megszerezze, így továbbra is azzal áltatja, hogy igazi örömöt a test szolgálatában talál. Itt Jézusnak kell közbelépnie. Egyedül Ő mentheti ki az ördög foglyait szorult helyzetükből. Ő megvált minket, de ezt a megváltást az embernek el kell fogadnia: először be kell ismernie a bűnt, majd Jézus segítségét kérnie. Ő szabaddá tesz arra, hogy szenvedélyeinket letehessük. Nem üti ki a poharat az alkohol rabjának kezéből, ám erőt ad ahhoz, hogy kimondja: „Nem kérek több pohárral!” Könnyű mások felett uralkodni, de nehéz önmagunkat fegyelmezni. A Szentlélek gyümölcseként elnyerhetjük a mértékletesség ajándékát, s ha megízleljük, édes lesz, mint a méz!

Fájdalmasan gyönyörű pillanat, amikor az Assisi Szent Ferenc életéről készült olasz filmben a gazdag és élvezeteinek élő fiatal férfi ruháit – és vele együtt a testnek hódoló gondolkodását – ledobja magáról. Arca megittasul a boldogságtól, mert a szegénység ruhájában Krisztusát követheti. Lelke szabadon szárnyal, nincs szüksége semmi másra, mint Isten lényébe beleolvadni. Arca megszépül, és a Mindenható dicsősége sugárzik róla. Mit mutat a lelki tükör? Ránk talált már Isten gyermekeinek ez a szabadsága?

Szőkéné Bakay Beatrix