Napról napra

Akkor megtudják, hogy én, az Úr, az ő Istenük, velük vagyok, és hogy ők, Izrael háza, az én népem – így szól az én Uram, az Úr. Ez 34,30 (Róm 11,1; Mt 15,21–28; Róm 10,9–/17/18; Zsolt 25) Nehezen mennek az ember fejébe az Úr dolgai. Például az, hogy Ő valóban határtalan szeretettel szeret, és kész arra, hogy sokadszor is megbocsásson. Valóban azon munkálkodik, hogy az örökkévalóságban részesíthessen engem. Ez nem titok, soha nem is volt az. Csak az embernek könnyebb legyinteni az egészre, mert számára lehetetlennek tűnik, hogy a bűnös ember üdvözüljön. Ami egyébként lehetetlen is, de Isten mégis megcselekedte!

Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj hozzám, mert megváltottalak! Ézs 44,22 (Mt 9,11–12; Mk 5,24–34; Mt 21,28–32) Álljunk meg egy pillanatra, s gondolkodjunk el egy kicsit! Ő törli el vétkeimet? Ő veti el hűtlenségemet? Ő, aki a vádat képviseli ellenem? Hiszen én éppen iránta voltam s vagyok hűtlen, éppen ellene vétkeztem! Igaza van, ha haragszik rám mindhalálig, tudhat, akarhat a kárhozatra taszítani engem! S ő törli el az egészet? Itt valami tévedés lesz, és nagyon nincs rendjén! – De igen! Az életem csak így lehet rendjén, sehogy máshogy!

Bizony tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Róm 11,36 (5Móz 33,27; Jak 1,1–13; Mt 21,33–46) Régen az Isten közelében élő ember tudta, hogy az Isten keze van minden dologban. Aztán egyre bölcsebb lett az ember, elvetette a régimódi magyarázatokat. Kezdte mind jobban megismerni a körülötte lévő teremtett világot. Egyre tudományosabban tudta megfogalmazni, hogy hihetetlenül bölcsen megalkotott világban élünk. Megdöbbentő logika, erő, szépség, rend uralkodik mindabban, amibe az ember nem nyúlt még bele. Már csak ki kellene mondani – ha a tudománynak ez nem lenne kínos –, hogy bizony az Isten keze van minden dologban.

Bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” Mt 2,1–2 (Ézs 11,10; Lk 7,1–10; Mt 22,1–14) Lehetne találgatni, vajon miféle tudósok, bölcsek voltak ezek a látogatók? Miféle tudományban voltak jártasak? S lehetne beszélni csillagászatról, teológiáról, vallástudományról, vallásfilozófiáról stb. De az ő bölcsességük abban rejlett, hogy felkerekedtek az Isten Felkentjének látására! Hogy komolyan vették az Úr üzenetét, hitték, hogy igazak az írások. Hogy idegenként bementek a szent városba, és kérdezősködtek a zsidók királya után, nem titkolták, hogy imádni jöttek azt a gyermeket. Ez volt nekik a legfontosabb. S ebben az egyszerű, tanulatlan pásztorok is ugyanolyan bölcsek voltak!

Újra megelevenítesz, még a föld mélyéből is újra fölhozol engem. Igen naggyá teszel, hozzám fordulsz, és megvigasztalsz. Zsolt 71,20-21 (Mt 9,20.22; ApCsel 5,34–42; Mt 22,15–22) Milyen magabiztosan, határozottan is tud beszélni egy zsoltáros! Igaz, ő annyit látott, tapasztalt Isten erejéből, s ezért tudja olyan szépen megfogalmazni az Úr hatalmas tetteit. Pedig a zsoltáros semmi mást nem tesz, csak megismétli azt, amit az Úr annyiszor elmondott már! Amit annyiszor próbált a szívünkre helyezni, a lelkünkbe építeni: halálból életet akarok, pusztulásból megújulást, kárhoztató ítélet helyett üdvösséget. S ezt neked akarja adni Krisztusban, erről te is tehetsz bizonyságot.

Jézus így válaszolt Pilátusnak: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked.” Jn 19,11 (Zsolt 62,10; Jn 19,28–30; Mt 22,23–33) Emberi ésszel megmagyarázhatatlan dolgokat cselekszik a mi Urunk. De hogy jól cselekszik, az bizonyos. A legnagyobb gyalázatnak nevezett eseményekből hozza elő a legnagyobb dicsőséget: kereszt általi gyilkosságból életet. Pilátus próbálja összerakni a képet, értelmezni a számára érthetetlent, azonban még a Pilátusban felbukkanó emberi jóakarat sem tud változatni az Isten tervein: az Isten Fia emberek kezébe adatik, kigúnyoltatik, megöletik – ám harmadnap feltámad! Ez adatott nekünk, értünk felülről.

Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére. Róm 1,16 (Zsolt 40,9; Mt 14,22–33; Mt 22,34–40) Az Isten ereje abban nyilvánul meg, hogy magához engedi a bűnöst. Könyörül azon, akit már nagyon régen el kellett volna vetnie magától. Életet kínál annak, aki sokszorosan érdemli meg a halált. Mindig megindul a szíve az őszinte könyörgésen, bűnbánaton, s befogadja a megtérőt. Szórólapát helyett golgotai kereszttel munkálkodik. Inkább elhagyja a saját Fiát, mint a bűnöst. Ostobaság ez, gyengeség, amit szégyellni kellene? Isten nem szégyelli, hogy mindezt így cselekszi énértem, énvelem.

Blatniczky János Dániel