A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap

Az egyház csoda. Különböző nézeteket valló, teljesen eltérő iskolázottságú, más-más hagyományokat ápoló emberek lelki közössége, akik között még hitük mélységében, erejében is különbség van.

Az egyház, a gyülekezet nem megállapodott közösség. Állandó változásban él. Emberek jönnek, körülnéznek, majd félrehúzódnak, mert nem értik, mi történik az istentiszteleten. „Fekete könyvünk” – a Biblia – számukra túl vastag ahhoz, hogy valaha is beleolvassanak. Csak életük sarkalatos eseményeinél adnak jelet magukról, egyébként teljesen észrevétlenek.

Ugyanakkor olyanok is vannak – még ma is –, akik már gyermekkoruktól otthon érzik magukat az istentiszteleten. Észreveszik, ha elcsúszott az oltárterítő, ha lomtalanítani kellene a templomkertben. Rosszallásukat fejezik ki, ha senki sem vállalkozik arra, hogy a meghívókat házhoz vigye, mondván, hogy „ők most éppen nagyon sietnek, de miért nem mozdulnak mások?”.

Adódnak segítőkész testvérek is, akik a gyülekezet hétköznapi életére is időt szánnak. Áldozatkészek, de nem ott vannak, ahol a helyük lenne. Nem azt teszik, ami az ő dolguk lenne. Maguk határozzák meg, hogy szerintük mi a feladatuk.

Csaknem minden gyülekezetben akad azonban egy kicsiny mag, de legalább egy valaki, aki az egyház Urától kérdezi meg: „Mit akarsz, hogy cselekedjem?” Nemcsak kérdez, hanem mozdul is. Bármilyen elfoglalt is a magánéletében, mindig jut ideje arra, hogy az Ura kezéből elfogadott feladatot elvégezze.

Vajon milyen képet mutat az egyház, a gyülekezet, egy-egy gyülekezeti tag az egyházat távolról, kívülről figyelők felé? Milyennek látnak minket? Szerintük milyen közösség vagyunk!?

Nem vagyunk egyformák. Lelki adományaink különbözőek, és ez Teremtő Istenünk rendje szerint van így. Hogyan lehet ebből a sokféleségből mégis egység? Lehet-e egyáltalán? Minden gyülekezet tapasztalhatja, hogy semmiféle emberi igyekezet nem tud egységet teremteni, mert az egység nem magától születik, nem is alulról szerveződik, hanem csak az egyház Ura, Jézus Krisztus teremtheti meg. Az egység alapja a vele való közösségünk, a benne való bizalmunk, a neki való engedelmességünk. Jézus így imádkozott azokért, akik az ő nevében hisznek majd: „Mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,21) Az egyház felfoghatatlan titka, hogy ez az emberileg laza összetartozás milyen nagy erőket hordoz és mozgósít. Az egyházat soha nem emberi érdek tartotta egyben, hanem csakis Krisztus szeretetének szent kohéziója. Ez tartja egyben ma is, és nem a mi igyekezetünk vagy áldozatunk. Mégsem elhanyagolható, hogy sokan sokat munkálkodtak az egyházban, köztük Pál apostol is, aki a maga igyekezetét így értékelte: „nem én, hanem Isten velem való kegyelme”.

Erőtlen, fáradt az egyház, a gyülekezetünk? Fáradtak vagyunk, mert reménytelen vállalkozás az „élő köveket” megfaragni, helyükre illeszteni? Az egyház unalmas, megkövült, megmerevedett, életszerűtlen – halljuk belülről és kívülről. Helyénvalóak ezek az elmarasztalások. Néha magunk is hasonlóképpen panaszkodunk. De ha Isten kiárasztja Szentlelkét, megpezsdül az élet. Akkor már nem lehet unatkozni, hanem mozdulni kell, hogy elfogadjuk és elvégezzük feladatainkat. Isten szeretete ma is aktuális. Irgalmasságára még sosem volt annyira rászorulva a világ, mint ma. Mi is éppen azért vagyunk itt, azért kaptunk meghívást az egyházba, hogy Isten Lelke „megfaragjon”, és helyünkre tegyen minket. Így épülhet általunk is a szent egység, mígnem a külső szemlélők számára is hihető, sőt látható lesz, hogy Isten itt járt a világban, és ma is itt él közöttünk.

Imádkozzunk!

Urunk, aki Lelkeddel újjáteremted életünket, és igéd erejével megújítod hitünket: add meg nekünk is a veled való egységet. Állíts bennünket oda, ahol látni akarsz. Ne engedd, hogy szolgálatunkban emberek tetszését keressük. Áldott légy, hogy általunk is építed országodat. Ámen.

Bálintné Varsányi Vilma