Liturgikus sarok

Az istentisztelet története VI.

Sorozatunk legutóbbi részében a reformáció hatásairól írtunk. Nem szabad megfeledkeznünk ugyanakkor arról sem, hogy a lutheri egyház- és istentisztelet-tisztítás hatására sok minden elkezdődött a római egyházban, de a reformáció más „hajtásaiban” is. Nem lehet ma istentiszteletről beszélni és liturgiai mozgalmat élni anélkül, hogy ezekről ne emlékeznénk meg.

Luther nem akart kiszakadni az egyházból. Éppen ellenkezőleg: belülről akart áldást hozó újulást kérni és munkálni. Hogy mégis kikerült a hivatalos egyházból, az nem azt jelentette, hogy Róma reform nélkül maradt. Az egyház a reformáció kihívásának hatására is kénytelen volt egy olyan zsinatot összehívni, amelyen alapvető teológiai tételeket kellett tisztázni, valamint az istentisztelettel kapcsolatos liturgiai és zenei kérdéseket megoldani és az egyház identitását újrafogalmazni. A már „kívül” rekedt Luther munkássága tehát nem maradt hatástalan a „belül” maradottakra.

A tridenti (trentói) zsinat (1545–63) nem csupán elhatárolta magát a reformátori mozgalmaktól, hanem a római egyház sajátos felekezeti profilját is meghatározta, elsősorban a Szentíráshoz való viszony, a tradíció szerepe és az egyház tanítói hivatalának kérdéseiben. Nagy hatású volt továbbá a megigazulásról szóló dekrétum (egyik kiindulópontja volt ez az 1999. október 31-én megszületett evangélikus–katolikus közös nyilatkozatig vezető útnak), valamint a szentségekről és a miseáldozatról szóló szakasz. Jóllehet ez a zsinat szívében-lelkében a reformáció ellen irányult, mégis a katolikus egyház belső megújulását célozta. Mi, evangélikusok ezt a megújulást igazán csak a második vatikáni zsinat után érzékeltük, hiszen a tridenti tételek egyértelműen a reformációval szemben megfogalmazott ellentételek voltak. A liturgia szempontjából ez a zsinat inkább tisztázott, egyszerűsített, egységesített és rögzített. Az elburjánzott szokástömeget részben megtizedelte, részben egységes mederbe terelte. Bár a szentek ünnepeiből sokat törölt, de újabbakat is beállított.

1570-ben V. Pius pápa a római miserendet (Missale Romanum) nyilvánította az egész világegyházra nézve egyedül érvényes és helyes istentiszteleti formának. A barokk kornak megfelelően az ünnepélyes karakter egyre erősödött, amelyet a zene és az építészet egyaránt támogatott. A külső tehát megújult, ám az istentisztelet az evangéliumi mércéjű belső megújulás és az ősegyházi kiindulóponthoz való viszszatérés szempontjából érintetlen maradt – írja F. Kalb neves liturgiakutató.

A svájci reformáció továbbvitte a lutheri újításokat, de sokkal radikálisabban, bizonyos pontokon Luther számára elfogadhatatlan módon (lásd úrvacsoratan és az azzal kapcsolatos viták). Zwingli és Kálvin – jóllehet gondolkodásukban, stílusukban, részben alapelveikben is különböztek egymástól – oly nagy lendülettel álltak neki az istentisztelet megreformálásának, hogy az addigi keresztény örökségből alig maradt valami. Amíg a római oldal a szentség túlzott hangsúlyozásával billentette fel az egyensúlyt, addig a református reformáció az egyoldalú prédikáció-központúság felé vette az irányt. Eltűnt az istentiszteletből mindaz – akár ének, akár szokás, akár más –, amely közvetlenül nem a Szentírásból eredeztethető. A formák leegyszerűsödtek, az egyház jelképrendszere eltűnt, a verbális kommunikáción túl minden más csatorna beszűkült vagy megszűnt. A gyakorló pap Zwingli – belülről látva a visszásságokat – határozottan elfordult addigi misegyakorlatától, Kálvin azonban – aki nem volt sem pap, sem teológus – sohasem értette meg igazán a liturgikus tradíció belső erejét. Utódaik, majd kései követeik valamiféle kálvinista-zwingliánus kevert istentiszteleti típust alakítottak ki, amelyben az igehirdetés háttérbe szorítja az úrvacsorát, és az egyszerűségre törekvés felszámolja az ősi keresztény tradíciók jelentős részét.

E helyen nincs lehetőségünk részletezni az angol reformáció nyomán kialakult anglikán istentiszteleti gyakorlatot. Annak csodálatos – tradíciót őrző és evangéliumi gazdagságú – liturgiai világáról majd a történeti sorozatot befejezve, később írunk.

A reformáció tehát sokféle hullámot vert az egyház nagy tengerén. A Szél fújt, hallható volt zúgása. Nem tudni pontosan, honnan hová tartott, de sok mindent átjárt, újjászült és megújított – az evangélikusságon kívül is. Bárcsak ma is élveznénk zúgását!

Hafenscher Károly (ifj.)