Evangélikusok

Sokszor arra gondolok, hogy tartozunk azoknak az "egyszerű", paraszti származású híveinknek (többségben vannak!), akik "névtelenül" ott élnek közöttünk, akik igét hallgatnak, úrvacsorát vesznek, és az egyház minden gondjában, munkájában kiveszik részüket. Ezek az egyszerű gyülekezeti tagok hűséggel kitartottak egyházunk nehéz időszakaiban is. Józan lutheránus kegyességüket és hitüket nem érik el az egyházi és teológiai viták, "látáskülönbségek" meg egyéb gondok-bajok szelei. Manapság úgyis kísért az "elpaposodás" veszélye. Ezért is meg kell becsülnünk ezeket a névtelen híveket, akik az ünnepélyeken "zsúfolásig megtöltik" templomainkat. Egyházunkban nemcsak papok, püspökök, felügyelők, hivatásos egyházi emberek élnek és dolgoznak (persze jó, hogy vannak), hanem – sajnos fogyó számban – akadnak még egyháztörténeti emlékeket őrző, falusi gyülekezeti tagok is. Írjunk róluk is, szólaltassuk meg őket is!

Ki volt Pintér Dénes? Nem volt diplomás, neves közéleti vagy egyházi személyiség, akiről szép, dicséretes nekrológot szoktak írni. Pintér Dénes egyszerű gazdálkodó, magyar evangélikus parasztember volt. Halála előtt egyik leányának és unokájának lediktálta „emlékiratát”, elmondva benne élete „sorsdöntő állomásait”. „Ami velem történt, az már történelem!” – vallja. Családja megtisztelt az emlékirat egy példányával. Úgy gondolom, „memoárja” mások érdeklődésére is számot tarthat: élettörténete megragadó, döbbenetes, és követendő az a hit is, ahogyan elfogadta az őt ért eseményeket. Mindeközben feltárul előttünk egy parasztcsalád 20. századbeli története is.

„Ahogy telik, rohan az idő – kezdi emlékezéseit –, arra az elhatározásra jutottam, hogy elmondom életem sorsdöntő állomásait. 1921. június 3-án születtem a Sopron megyei Mihályiban. Négyen voltunk testvérek. Sajnos nővérem ötéves korában meghalt. Őt nem is ismerhettem. Ami ezután következett családunkban, az már nagy tragédia volt. 1928 januárjában meghalt édesapánk. Szegény jó édesanyámra maradt minden gond. Hárman maradtunk kiskorú félárvák. Drága jó édesanyánk igen sok munkával, még több szeretettel nevelt fel bennünket.”

Ahogy telt-múlt az idő, jöttek a gondok is. Már akkor dúlt a második világháború. 1942 tavaszán besorozták Erdélybe a 33-as hegyivadász zászlóaljhoz. A Vereckei-hágótól lefelé védték a Keleti-Kárpátokat. Fenn a havasokban állomásoztak, távol a világtól, mégis sokféle veszélynek voltak kitéve. Mindezek ellenére szép emlékeket őriznek szívükben. A messzi távolság miatt évente kétszer-háromszor jöhettek haza. Pintér Dénes 1943-ban mind-össze két hét aratási szabadságot kapott.

„Az 1944-es évről fájó szívvel kell írnom – folytatja –, mert ahogyan visszaértem a karácsonyi szabadságról, távirat jött: édesanyám meghalt! Szerető jó szíve megszűnt dobogni értünk. Megálmodtam a halálát. Háromnapi keserves utazás után értem haza. A hívek már a házunknál gyülekeztek a temetésre, amikor a koporsó lezárása előtt hazaértem. Még láthattam édesanyámat a koporsóban. Mindkét szülőm váratlanul, szívhalállal halt meg. Két testvérem maradt vigaszul. Bátyám 24 évesen vezette gazdaságunkat.”

„Időközben a németek megszállták hazánkat. Nagy nehezen vergődtem vissza a Keleti-Kárpátokban állomásozó alakulatomhoz. Júliusban komoly baleset ért, eltört a bal lábam. Csak a bőr tartotta össze a törött csontokat. Nagy kínosan, sajgó fájdalmak között jutottam el a kolozsvári kórházba. A levegőben éppen angol–amerikai liberátorok búgtak. Amikor kitettek a mentőkocsiból, a kórház udvarára bomba esett. A légnyomás feldobott a levegőbe, de szilánkot nem kaptam. Kísérőim, sajnos, megsérültek. Három hónapig kezeltek ott. Négy hétig hanyatt kellett feküdnöm.”

Augusztusban hazaengedték betegszabadságra. Akkor meg a szajoli Tisza-hídnál kapta el őket egy iszonyú bombatámadás. Mint mondja: csaknem odaveszett. Valóságos pokol volt ott akkor. Betegszabadsága után járta az országot, keresve alakulatát. Még Sopronba is eljutott.

Végre novemberben a Csallóközben megtalálta pótkeretét. Szeretettel emlékszik vissza a jószívű csallóközi magyar családokra. Ám csakhamar búcsút kellett inteni hazánknak. Irány Csehszlovákia! Prágán keresztül a Szudéta-vidékre, majd Szilézián át Németországba jutottak. Isten oltalmazó kezében voltak, mert egy nappal az iszonyatos bombázás után – amikor a földdel egyenlővé tették a várost – érkeztek Drezdába. Három hónapig voltak Németországban, ahol a Faust-páncélgránát használatára képezték ki őket. Az volt a terv, hogy majd itthon, a Dunántúlon vetik be őket. Sajnos hazafelé jövet Bécsben orosz fogságba estek. Az erős szovjet páncélosokkal szemben fel kellett adniuk a harcot. Ötven kilométeres gyaloglás után a sopronkőhidai fegyházba kerültek. Majd egy hónap után, május elején bevagonírozták őket. Irány Oroszország! Hadifogság…

Így folytatja emlékezését: „Sopronkőhidán tudtam meg, hogy bátyámat a megszálló oroszok szülőházunkban agyonlőtték. El lehet képzelni, mit éreztem! Én ezer veszélyből megmenekültem, bátyám meg szinte a háború végén otthon halt meg. Egy testvérem maradt, a húgom, aki időközben férjhez ment. Gazdaságunkat úgy-ahogy továbbvitték.”

„Amikor az országból kivittek bennünket, a vonatról sok-sok kis levelet dobáltunk ki. Akadtak jó emberek, akik továbbították életjelünket családjainknak. Már útközben sokan meghaltak éhség, szomjúság, járvány miatt. Gyilkolta a hadifoglyokat a tífusz, malária, vérhas. Én is lefogytam 38 kilóra, csont és bőr voltam. De mindig bíztam benne, hogy az Úristen hazasegít. Sokan elpusztultak, mert nem tudták vagy nem akarták hinni, hogy egy napon hazamehetnek. Fölöttébb nagy dolog a hit! Szörnyű sínylődés, igazi rabszolgasorsra jutottunk. Sokszor gondoltam a versre: »Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára?« Hit és remény nélkül nem lehetett elviselni ezt a szenvedést. Két év után írhattunk csak lapot, és csak ekkor kaphattunk postát hazulról.”

„Sajnos újabb csapás érte családunkat. Édesanyám testvére Magyar-keresztúron meghalt. A húgoméknak mindkét gazdaságot át kellett venniük. Bizony gazdasági helyzetünk is csak romlott. A beszolgáltatások is egyre nehezebbé tették életünket.”

Pintér Dénes végre Isten kegyelméből 1948. december 6-án hazaért az orosz fogságból. Itthon kihalt ház, leégett pajta, nagy szegénység fogadta. Újra kellett mindent kezdenie. Immár 30 éves fejjel nősült meg. A jó Isten szorgalmas, okos, derék feleséggel áldotta meg. Legnagyobb kincsük hitük mellett az erő és egészség volt. Tudtak és akartak dolgozni, és Isten megsegítette őket, mint a bibliai Jóbot.

Újabb sötét felhők gyülekeztek falusi híveink fölött. Az agitátorok ígéretekkel és fenyegetésekkel a közös gazdálkodásba terelték gazdáinkat. Alá kellet írniuk a „gyászos papírt”, a belépési nyilatkozatot. Az orosz fogságban már megismerték ezt a nekünk idegen szövetkezeti életet. Bár néhány év után feloszlott a termelőszövetkezet, nemzeti forradalmunk eltiprása után újraszerveződött a „kolhozgazdálkodás”. Ki kellett ezt is bírni!

Majd így folytatja: „Harmincöt évet dolgoztam a termelőszövetkezetben. Közben a jó Isten három gyermekkel ajándékozott meg minket, akiket becsülettel felneveltünk. Mindegyiknek házat, otthont építettünk. Sokat, nagyon sokat dolgoztunk, de Isten velünk volt, és megáldott bennünket!

1981-ben nyugdíjba mentem. A betegségek, bajok ezután sem kerültek el minket. 1972-ben sérvműtétem volt, 1983-ban pedig súlyos lábtöréssel kerültem kórházba.

Államunk visszaadta gyülekezetünk iskoláját, amelyből egy szép új, korszerű templomot építettünk. Hála Istennek, tudtam a templomépítési munkálatokban is segédkezni. (Fiával együtt Pintér Dénes komoly munkát végzett ott. S. J.) Nem szégyelltem Krisztus Urunk evangéliumát, és amit abban az időben egyházunkban meg kellett tenni – megtettük.

Isten adott mindnyájunknak hitet, erőt és egészséget. Soha el nem felejthető dátum 1989. szeptember utolsó vasárnapja, amikor felszentelhettük szépen berendezett templomunkat. Rendbetettük a temetőnket is. Szégyelltem már, hogy idegenek elviszik temetőnk rendetlen hírét. Új kerítést csináltunk. Rendszeresen tisztán tartottam azok sírját, akiket már elfelejtettek.

Isten újabb betegséggel látogatott meg, és megint próbára tette hitemet. 1992. december 2-án, 72 éves koromban szívműtétem volt Budapesten. Az Úrban bíztam, hogy majd megsegít. Így is lett! A műtét sikerült. Isten áldja meg azokat az orvosokat és ápolókat, akik olyan sokat tettek értem” – mondja.

Pintér Dénesnek harcos, küzdelmes és hitvalló élete volt. Hazájáért és egyházáért dobogó szíve idén tavasszal hirtelen megállt. Családja mellett az egész gyülekezet és a falu is tisztelettel és szeretettel gondol rá. Valami eltemethetetlenül itt maradt utána: jó emlékezete, hűségének példája. Jézus Krisztus jó vitéze volt abban a viharos, sötét 20. században.

Elgondolkodom életén. „Ráért” családjával együtt részt venni minden istentiszteleten. Ott volt az úrvacsorai oltárnál is. Kétszer hat évig gondnokként szolgált gyülekezetében. Így élt egy magyar gazda, magyar katona, hazáját nagyon szerető evangélikus ember. Emlékirata csendes vallomás. „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (2Tim 4,7)

A többi már az Úristen dolga...

Sümeghy József