Keresztény szemmel

Lelki tükörben a 7 (fő) bűn

Néha úgy tűnik, hogy pattanásig feszül a húr. Mindenki ideges. Különösen a városi emberre jellemző, hogy mindennapjait léleknyúzó stresszben éli. Senki sem ér rá megpihenni, mindenki rohan, rengeteg teendője van. Nincs türelme kivárni a sorát, a legapróbb kétértelmű gesztus is képes kibillenteni lelki egyensúlyából. Rámordul a bolti eladóra, meglegyinti a gyerekét, ökölbe szorul a keze, ha a lábára lépnek a villamoson. Saját durvaságától csak egyre romlik a közérzete, mígnem egy váratlan pillanatban nincs tovább, a féktelen agresszió áttöri az utolsó védelmi gátat is.

Budapesten egy trabantos férfi agyonlőtt egy teherautó-sofőrt, mert az leelőzte. Az USA-ban ámokfutók lövöldöznek a kertészkedő nyugdíjasra és a kirakatokat nézegető kismamára. Németországban egy dühöngő diák lemészárolta osztálytársait és tanárait, mert állítólag igazságtalanok voltak vele. A futballmeccsen rasszista drukkerek ordítoznak, és tömeg- verekedés tör ki az egyik újonnan megnyíló bevásárlóközpontban. Uramisten, hogy élünk!

Az agyonhajszolt, csalódott, vélt vagy valós sérelmei miatt megbántódott ember ennyire képtelenné vált kontrollálni saját cselekedeteit? Egyre több civil polgár követel fegyverviselési engedélyt Magyarországon. „Valahogyan meg kell védenünk a családunkat a tomboló erőszaktól!” – mondják. És félnek; de ki tudhatja, hogy félelmükben kire irányítják majd fegyverüket? Lehet, hogy véletlenül egy ártatlan ember lesz az áldozatuk, és akkor az erőszak újabb erőszakot fog szülni, meg bosszúállást, izzó haragot és anarchiát.

Uramisten, hová jutunk! A lelki tükör ma egy, a haragtól eltorzult, kivörösödött, kidülledt szemű arcot mutat. Nem is emberi arc ez már, hanem pofázmány. Mély árkokat ás a gyűlölet a szeme alá, a fogai kilátszanak, mert harapni készül! Mintha egy félelmetes busómaszk lenne. Erejét fitogtatja, és hadonászik: „Majd én megmutatom, hogy velem nem lehet kukoricázni!” Valóban az lesz a legjobb, ha kitérünk előle. Igaz, a lét kemény küzdelem, és naponta félrevezetnek minket, azt mondják: „Tűrjetek, néhány év múlva meglátjátok, hogy minden jobb lesz…” – ha megérjük. „De addig is emelkednek az árak, és a fizetésből nem telik egy rendes cipőre. Valaki tehet erről, valaki felelős ezért! Csak a harag marad a népnek, csak a harag…” – tartja a közvélemény. Ez lenne a megoldás? A harag rendbe hozza az ország gazdasági helyzetét? Bárcsak megértenénk, hogy magunknak ártunk vele! És ki fogja megállítani azokat, akik attól érzik jól magukat, hogyha valakire haragudhatnak, meg a terroristákat, akik a haláltól sem félnek, és érzelemmentesen gyilkolnak, mint a programozott robotok? Jaj, csak belenéznének a lelki tükörbe, akkor eliszonyodnának a saját ábrázatuktól.

A pszichológusok azt mondják, hogy a harag életvédelmi eszközünk, és legtöbbször ösztönszerű reakció. Hozzá kell tennünk: akkor elfogadható, ha jogos, és nem lépi túl a helyes mértéket. Ha a keresztény ember igazságtalanságot lát, vagy az ördögi rosszal találkozik, akkor igazságos a haragja. Az Úr Jézus szent haragra gerjed, amikor a kufárok a rablók barlangjává tették az Isten házát (Mt 21,13). De ne felejtsük, hogy Ő mindig a bűn miatt gerjedt haragra, és soha nem a bűnös ember ellen. Haragunk többnyire hétköznapi és jogtalan harag, amelynek megtorlás az eredménye. Ha sérelem ért, a sértegető személyén kívánunk elégtételt venni – időnként indulatból, máskor előre megfontolt szándékból. Évekig, évtizedekig is képesek vagyunk haragot tartani, pedig talán már nem is emlékszünk, mi váltotta ki egykor a viszályt. Ezzel szemben a Biblia így tanít minket: „legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát” (Jak 1,19b–20). Gyülekezeti tagokhoz, testvérekhez szól az apostol intelme. A harag bűne nem ismeretlen Isten gyermekei között sem. Hiába mondjuk, hogy a harag a gyengébb védőpajzsa az erősebbel szemben! A tartós, jogtalan és bosszúszomjas harag bűnösen kificamodott vonása az emberi személyiségnek.

Az önuralom gyakorlása pedig kellemesen vonzó. Vérnyomásunk kiegyensúlyozottsága, vérereink egészsége, gyomrunk épsége nagymér- tékben függ attól, hogy képesek leszünk-e elsajátítani ezt az erényt. Egyetlen úton érhetjük el ezt a célt: ha felírjuk homlokunkra, bevéssük szívünkbe Jézusunk egyik boldogmondását: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Mt 5,5) Érdemes elolvasnunk a világhírű közgazdász, Fritz Baade kiváló könyvét is, mely a „Versenyfutás a 2000. évig” címet kapta. Alcíme is sokat sejtető: „A jövő nagy kérdése: földi paradicsom vagy az emberiség pusztulása?” 1961-ben íródott művében azt fejtegeti a szerző, hogy vajon megéri-e az emberiség a 2000. esztendőt. Meggyőződése, hogy erre csak akkor van esélye a világnak, ha a szelídség veszi át az agresszió helyét. Nos, megértük, sőt már el is hagytuk azt a bizonyos évszámot, ám a fegyverkezés, az erőszak, a vad indulat és a terror egyre növekszik. De meddig még? Ameddig egy atombombaeső végleg nem likvidálja a Föld nevű bolygót? Szomorú, hogy a Sztálinok, Hitlerek és Oszama bin Ladenek népirtó tevékenysége nem vált olyan taszítóvá az emberiség számára, hogy belső meggyőződésétől hajtva egy szívvel-lélekkel jelentse ki: „Soha többé!” S Krisztus, Teréz anya vagy Mahatma Gandhi szelídségét látva nem kiállt föl: „Erre van szükségünk!” Pedig csakis a szelídek vehetik birtokba a földet, mert Isten nekik adja! „Számít-e valamennyit is egyetlen ember haragja vagy szelídsége a világbéke szempontjából?” – vetődik föl a kérdés. Apró csatákkal lehet megnyerni a háborút! Hogy miként, arra Bibó István gondolata felel: „A szelídség az a gesztus, amely zavarba hozza az erőszakot, és megszégyeníti azt.” A szelídség nem gyöngeség, hanem építő erő. Uramisten, ezzel az erővel ruházd fel követeidet!

Szőkéné Bakay Beatrix