Keresztény szemmel
Úrvacsora - öröm és/vagy bánat?
Evangélikus egyházunk tanításában és keresztény hitéletünkben fontos helyen áll – illetve kell, hogy álljon – az úrvacsora. Szentség és misztérium, amely szomorúsággal és örömmel tölthet el egyszerre. Szomorúságot okoz, mert bűneinkkel szembesít, összetör, és bűnvallásra indít; ugyanakkor örömteli, mert a bűnbocsánat ajándékát, valamint az Istennel és embertársainkkal való közösséget kínálja.
Ezt a kettősséget azonban sokáig nem tudtam a gyakorlatban is átérezni. Az oltár elé járulás inkább félelemmel töltött el, hiszen hiába ígérem meg, hogy igyekszem ezután Isten akarata szerint élni, ha úgyis tudom, hogy ismét elbukom. Hogyan is merészelek én az Isten színe elé járulni? Körbepillantva a gyülekezet tagjain, úgy éreztem, ők is hasonlóan gondolkodnak, hiszen lehajtott fejjel, bánatos arccal ballagtak az oltárhoz, és semmivel sem vidámabban ültek vissza a helyükre. Be kell vallanom, nem bántam, hogy csak havonként egyszer került sor úrvacsoraosztásra.
A norvég Nordberg gyülekezetben azonban ennek ellenkezőjét tapasztaltam. A főváros egyik északi kerületében lévő egyházközségben, ahol kéthetente lehetett élni az oltári szentséggel, mosolygós arcú, vidám emberek lépkedtek az oltár felé, és mindenki számára természetes volt a részvétel. Az ottani gyakorlat először nagyon megdöbbentett, hiszen a magyar szokásokkal összevetve több különbséget is megfigyelhettem, ugyanakkor számos tanulsággal is szolgált. Ezek közül szeretnék most néhányat kiemelni.
Az úrvacsoraosztás ott szerves része az istentiszteletnek, és mindenki részt vesz rajta. A padban csak az marad ülve, aki nehezen mozog, ezért várja, hogy a lelkész odahozza neki az ostyát és a bort. Még a kisgyermekek is – ha nincsenek a vasárnapi iskolában – szüleik karján érkeznek az oltárhoz, ahol áldásban részesülnek. A liturgiában nem szerepelnek gyónási kérdések, amelyek személyes választ igényelnek, hanem általános bűnvalló imádságot mond a gyülekezet. Az úrvacsoravétel a többség számára örömteli esemény, ahol a közösség érzése a legerősebb, a másik emberrel és az Úrral való közösségé. Az sem ritka, hogy az oltár felé haladva valaki megpillantja jó ismerősét, és akkor üdvözlik egymást, sőt néhány szót váltanak, így közvetlenebb légkör alakul ki.
Természetesen nem lehet sablonokban gondolkodni, és az arckifejezés vagy viselkedés alapján véleményt alkotni, hiszen minden gyülekezet, illetve gyülekezeti tag más, és talán máshogyan éli át a Krisztus testében és vérében való részesedést. Mégis úgy tűnik számomra, hogy mi, magyarok sokkal inkább a nyomasztó, bűnökkel szembesítő oldalt érezzük át, és félelemmel tölt el bennünket a szent Isten színe elé való járulás, míg a norvégokról – szerény tapasztalataim szerint – inkább az öröm sugárzott. Úgy érzem, kölcsönösen tanulhatunk egymástól: északi testvéreinkkel az úrvacsoráról beszélgetve a bűneink felett érzett szomorúságot hangsúlyoztam, míg a magyar evangélikusokat – beleértve elsőként önmagamat – arra buzdítom, hogy járjon át bennünket az öröm is, mert bűneink megbocsáttattak, és új életet kaptunk Urunktól.
Hulej Enikő