Napról napra

Barátja vagyok mindazoknak, akik istenfélők, és megtartják utasításaidat. Zsolt 119,63 (Zsid 10,25; Mk 2,1–12; Ef 4,22–32; Zsolt 22,1–22) A zsoltárszerző Isten kedvéért, Istenre nézve fordul barátsággal minden istenfélő felé. Pedig lehet, hogy sokukban olyan vonásokat is fölfedez, amelyek miatt máskülönben nem barátkozna velük. Némelyeket talán kifejezetten ellenszenvesnek talál. Mivel azonban – hozzá hasonlóan – ők is, valamennyien istenfélők, barátként közeledik hozzájuk, és barátnak tekinti őket. Ez nem színlelés, hanem a zsoltárszerző komolyan veszi, hogy az istenfélők – különbözőségük ellenére – valamennyien testvérek, akik Isten háza népét alkotják. Ha példáját követjük, sok konfliktusnak vehetjük elejét az egyházban, a gyülekezetben.

Én nyomorult és szegény vagyok, de gondol rám az Úr. Zsolt 40,18 (Róm 7,24–25; Mk 10,46–52; Jób 2,1–10) A zsoltáros szűkös körülmények között, nehéz és szorongatott helyzetben sem érzi magát elveszettnek. Elveszettnek csak azokat tartja, akikre Isten többé nem gondol. Ez pedig nem attól függ, hogy milyenek az ember körülményei, hanem hogy mi lakik a szívében. Isten nem a körülményeid alapján, hanem szíved gondolatai és indulatai alapján fog téged is megítélni.

Jobb az ÚRnál keresni oltalmat, mint emberben bízni. Zsolt 118,8 (Zsid 3,6; Lk 5,12–16; Jób 2,11–3,26) Kivétel nélkül minden emberben lehet csalódni, de Istenben soha! Isten hűségére mindig, minden körülmények között számítani lehet.

Emlékezetessé tette csodáit, kegyelmes és irgalmas az Úr. Zsolt 111,4 (Lk 22,19; Préd 12,1–7/8/; Jób 4,1–21) Isten nem azt akarja, hogy kegyelme és irgalma bizonyságául mindig újabb és újabb csodákat várjunk. Ugyanakkor azt is tudja, hogy néha még a legállhatatosabbak is elbizonytalanodhatnak jóindulata és szeretete felől. Ilyenkor segítségükre siet Szentlelkével, aki a régen véghezvitt nagy csodákat idézi emlékezetükbe.

Én, az ÚR vagyok a te Istened. Nem ismerhetsz rajtam kívül istent, nincs más szabadító, csak én. Hós 13,4 (Fil 2,7–9; Mk 6,7–13; Jób 5,1–27) A próféta szerint a nép maga választotta bálványai azért hamis istenek, mert a veszedelem idején képtelenek megszabadítani. Isten ezzel szemben éppen szabadító tetteivel bizonyította már számtalanszor, hogy ő valóban Isten, hiszen akkor is ura maradt a helyzetnek, amikor minden és mindenki – akitől segítséget reméltek – tehetetlenül és kiszolgáltatottan sodródott az eseményekkel.

Más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus. 1Kor 3,11 (Ézs 60,18; Jel 21,10–12; Mt 5,1–10/11-12/; Róm 3,21–28; Jób 6,1–30) Az alapra sok mindent lehet építeni. Pál apostol ezt egy képpel fejezi ki: vannak, akik aranyat, ezüstöt, drágakövet, és vannak, akik fát, szénát, szalmát használnak építményükhöz. Az ítélet tüzében aztán az előbbiek munkájának eredménye megmarad, az utóbbiaké elég. Pál ezt az egyházban az igehirdetők és tanítók munkájára érti. A 16. századi reformáció – Pál nyomdokán haladva – újra az evangélium „aranyat érő” tanítását helyezte középpontba: egyedül a Jézus Krisztusban való hit által, az ő megváltást szerző halálának gyümölcseiben részesedve, kegyelemből részesülhetünk az üdvösségben.

Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat. Ez 34,11 (Mt 18,12; ApCsel 14,8–18; Jób 8,1–22) Isten olyan korban szólt így a próféta által, amikor a nyáj őrzésére rendelt pásztorok mindenek előtt a maguk hasznát keresték. Ezért a mindenáron való konfliktuskerülést tartották legfőbb szempontnak: tűrték, hogy az erőszakos hangadók elnyomják, kiszorítsák, nemegyszer tönkretegyék a szelídeket, akik mindig gyengébbnek mutatkoztak. Nem keltek védelmükre, nem intették meg azokat, akik fájdalmat okoztak nekik. Isten rájuk való tekintettel, az ő vigasztalásukra mondja: elcsapja a hűtlen pásztorokat, és maga veszi kézbe nyája pásztorolását. Ezt az ígéretét teljesítette a reformáció napjaiban is.

Véghelyi Antal